10.-11. Fejezet

 

Sawyer Bennett: Lucas

 

10. fejezet

Stephanie

 

Fordította: Mandy

 

– Stephanie, figyelsz te egyáltalán rám? – kérdi Jules, és kicsit megrázza a vállamat.

Felé fordítom a fejem, és ránézek, majd szórakozottan visszakérdezek. – Mi?

Mindentudóan rámmosolyog, és felém hajolva motyog. – Úgy tűnik, hogy nagyon befeledkeztél valamibe.

Újra az asztalnál vagyok, Julesszal és Simone-nal beszélgetek, a fiúk pedig a hokiról. Nagyon nyugtalanít a fél órával ezelőtti vitám Lucasszal. Azóta én visszatértem az asztalhoz, de ő még nem. Julesszal beszélgettem az ötletemről, és Vale is elmondta, mit gondol róla. Simone elment, ki tudja, mit csinál.

– Nem, nem feledkeztem bele semmibe – válaszolok Julesnak, habár tekintetem újra az ablak felé vándorol, hogy megint megpillanthassam Lucast.

De ez hazugság. Tökéletesen belefeledkeztem a ténybe, hogy Lucas majdnem pontosan ugyanott áll a nappaliban, ahol én beszélgettem Cash-sel. Leszámítva, hogy épp egy nagy mellű, alig-ruhás szőkével cseveg.

– Biztos vagyok benne, hogy ez nem jelent semmit – hallom Julest a fülembe suttogni. Ez annyira meglep, hogy gyorsan felé fordulok. Ő az ablak felé bólint. – Lucas.

– Nem érdekel, hogy mit csinál Lucas – mondom neki vehemensen. Talán túl hevesen is igazából, mert hamisnak hallatszik.

Tudom, hogy hamisan szól, mert Jules felhúzza egyik szemöldökét. – Pontosan ismerem a kapcsolatotok természetét. És bár nem tudom, hogy te hogy kezeled a dolgot, de azt megmondhatom, ha Lucas kizárólagosságot ígér, akkor azt is fogod kapni.

Feldühít, amit mond, mert ez világosan azt jelenti, hogy Lucas beszélt rólam. Úgy tűnik, neki nincsenek aggályai, ha személyes dolgokat oszt meg másokkal, de nekem vannak, és mindig is lesznek. Úgyhogy a lehető legkedvesebben leszerelem Julest. – Nagyon világos megállapodásunk van Lucasszal. Itt és most mondom neked, hogy nem érdekel, ha azért van itt, hogy egy pornósztárral flörtöljön. Nem az én dolgom.

– Hát, akkor jó – mondja mosolyogva Jules. – Mert az a nő, akivel beszélget, tényleg a felnőtt szórakoztatóiparban dolgozik.

– Tényleg? – kapom fel a fejem újra Lucas felé.

– Sztriptíztáncosnő – mondja Jules. – Néha randizik a játékosokkal. Gondolom, most is, mivel itt van.

Harag és fájdalom furcsa keveréke áraszt el, valami, amit még nem éreztem eddig.

Jules előrehajol, és megpaskolja a térdemet. – De ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy csak politikáról beszélgetnek vagy ilyesmiről.

Rosszkedvűen felhorkanok, és annak ellenére, hogy Julesnak egyetlen szó nélkülsok mindent elárulok, felállok. – Mindjárt visszajövök.

Figyelmen kívül hagyom a vihogását, és elindulok a nappali felé, miközben fogalmam sincs, hogy miért tennék valami hülyeséget. Mikor odaérek Lucashoz és a táncosnőhöz, a lány már nagyon közel áll hozzá, és a tincseit csavargatja az ujjával. Úgy tűnik, Lucast elbűvölte a mondanivalójával.

Mikor meglát, csillogó szemekkel rámmosolyog. – Hé, Stephy. Rona épp most mesélt nekem egy hatalmas buliról, amit holnap tart a parton. Csak néhány órányira van, de topless röplabdát ígér.

Leesik az állam, ahogy megemésztem, mit is mond nekem, és őszintén, semmit nem tudok mondani válaszul.

De nem is számít, mert folytatja tovább. – Szórakoztatónak hangzik, ugye?

– Hát, igen – motyogok, ahogy nyugtalanul egyik lábamról a másikra állok. – Csak azért jöttem, hogy elköszönjek, mert elmegyek.

Egyáltalán nem akartam elmenni, és reméltem, hogy tehetek egy újabb kört a grillsütőnél, de komolyan nem hiszem, hogy el tudnám viselni, hogy Lucas ezzel a kis ribanccal meztelen röplabdáról beszélget.

– Szóval, akkor viszlát – morgom, és a terasz felé fordulok, hogy hozzam a táskámat. – Majd találkozunk.

– Stephanie – kiált fel Lucas, mire megállok és hátranézek. – Nem kell féltékenynek lenned Ronára.

Zavaromban elpirulok, ahogy észreveszem, hogy a körülöttünk álló néhány ember Lucasra néz, mivel elég hangosan tette ezt a kijelentést. Tekintetem a szőkére esik, és látom, hogy remekül szórakozik. Összehúzom a szememet, és vészjósló pillantásom Lucasra vetem. – Nem vagyok féltékeny.

Egyik szemöldöke felível. – Pedig úgy néz ki.

Lucas felé lépek egyet, és közelebb hajolva felé morgok. – Nem. Vagyok. Féltékeny.

– Remek – mondja Lucas sugárzó mosollyal. – Akkor meztelen röplabda a strandon.

– Nagyon jól fogunk majd szórakozni – jelenti ki Rona, és fel-le ugrándozik, amitől megremegnek a mellei. Lucas javára legyen mondva, oda se néz, vigyorgó szemeit rám szegezi.

Még forróbb lesz az arcom, ahogy a fejem elkezd zsongani a méregtől. Hirtelen rájövök, hogy nem csak zabos vagyok…. Hanem teljesen fel is vagyok háborodva. Nem Ronára, mert szerintem ő csak azt teszi, amit mindig is szokott. Hanem Lucasra, hogy egyáltalán fontolóra vette ezt a dolgot.

– Te komolyan a meztelen röplabdázást tervezgeted annak a lánynak az orra előtt, akit éppen kefélgetsz? – kérdezem lassan, hogy ne legyen félreértés abban, mit is akarok vele tudatni. Bár vele ellentétben én elég halkan mondom, így csak Rona és ő hallják.

Lucas rámvigyorog és ledöbbenek, mikor a tarkómnál fogva magához húz egy kemény, gyors csókra. Mikor elengeded, megszólal. – Istenem, olyan kurva aranyos vagy, mikor féltékeny vagy.

– Aaaa – mordulok rá frusztráltan. – Hihetetlen vagy.

Megpördülök, és a teraszra vezető ajtóhoz iszkolok, hogy felkapjam a táskámat, és elhúzzak a francba.

Ha most elmész, súgja a tudatalattim, el fogod őt veszíteni a meztelen röplabda javára.

Le se szarom – sziszegem vissza a tudatalattimnak.

Még mielőtt elérném az ajtót, érzem, hogy egy kéz ragadja meg a könyökömet, ami azonnali megállásra késztet.

– Ó, nem, nem mész el, Stephy – mondja Lucas. – Beszélnünk kell.

Próbálom kiszabadítani a karomat. – Nem, nem kell.

– De igen. – És már húz is vissza a nappalin át a folyosóra, egyenest Garrett és Olivia hálószobájába. Becsukja mögöttünk az ajtót, és elenged.

Felé pördülök. – Mit csinálsz? Bunkóság bejönni a hálójukba.

– Nem kell aggódnod – mondja sunyin vigyorogva. – Nem tervezem, hogy itt duglak meg.

– Sehol se tervezd, hogy megdugsz – csattanok fel.

De ő csak nyugodtan mosolyog rám, szerintem még mindig azt gondolja, hogy kibaszott imádnivaló vagyok.

– Én nem vagyok féltékeny – közlöm vele újra, és karba fonom a kezemet.

Ő szintén ezt teszi. – Én sem vagyok féltékeny.

– Remek – vágok vissza.

– Remek.

– Akkor most miben maradunk? – kérdi Lucas.

– Én megyek haza – felelem kimérten.

Lucas szeme elsötétül, és kajánul rámvigyorog. – Jól hangzik. Ott találkozunk.

Figyelmen kívül hagyom az izgató bizsergést, ami átjár tőle, és makacsul zárkózott maradok. – Nem, nem találkozunk.

– De igen.

– Nem, te ne…

Lucas már rajtam van, kezei a hajamban, szája lecsap az enyémre, és elnyeli a visszautasításomat, hogy bejöjjön a házamba. Abban a pillanatban, ahogy a nyelve megérinti az enyémet, az egész testem elárul azzal, hogy szinte beléolvad.

Mikor véget vet a csóknak, tekintetét az enyémbe fúrja, és megkérdezi. – Jövök haza veled?

Kábán bólintok.

Visszavigyorog rám.

– De akkor sem vagyok féltékeny – ismétlem meg.

– Ahogy én sem – motyogja aztán ajkával megérinti a számat egy nagyon gyors, édes csók erejéig. – Menjünk, köszönjünk el mindenkitől, aztán vetkőzzünk le.

 

—

 

Lucas a nyakamba temeti az arcát, miközben mélyen belémhatol, és az orgazmustól felnyög. Simogatom a hátát, és ámulok azon, ahogy remeg.

– Istenem, ez jó – motyogja, forró leheletét érzem a bőrömön.

Jobban nem is érthetnék vele egyet. Két orgazmusom volt, míg neki egy. Az elsőt az ujjaival váltotta ki belőlem, a másodikat a farkával, ahogy meglovagolt. Olyan gyönyörű, amikor felettem van, a lábaim szétterpesztve, és a térdeim az oldalához nyomódnak. A szemeiben a barna átveszi a zöld helyét, de még mindig arany csíkozású. Tudom, mert egész idő alatt engem bámult, nem szakította meg a szemkontaktust, és így nagyon erős a kapcsolódás. Most, hogy belegondolok, a második orgazmus a szemének is köszönhető.

Felemelem a fejem, és lágyan megcsókolom a vállát. Szaggatottan lélegzik, és teljes súlyával rámnehezedik egy pillanatra, mintha túl kimerült lenne megmozdulni.

– Elmentél volna holnap a meztelen röplabdára, ha ma este nem engedlek be? – kérdezem hirtelen, és ha a kezeim nem lennének elfoglalva a háta simogatásával, most a szám elé kapnám őket ijedtemben, hogy ez kicsúszott.

Lucas felemeli a fejét, és lenéz rám csillogó szemekkel. – Ki mondta, hogy nem megyek?

A kezem lecsúsztatom a fenekére és belecsípek. Felkiált, ahogy a teste megrándul, nem is tudtam, hogy a férfiak is képesek ilyen hangokat kiadni. Aztán olyan gyorsan, hogy nem is tudom, hogy történik, Lucas megfordít minket, és én lovaglóülésben fölé kerülök, félig kemény farka még mindig bennem van.

Egyensúlyban tartom magam, a kezeimmel megtámasztom magam a mellkasán, ő pedig a combomat simogatja, és egymást nézzük. Eltűnt a huncut kifejezés az arcáról, és figyelem, ahogy a tekintete levándorol a mellem alá, ahhoz a ponthoz, ahol egyesülünk. Elakad a lélegzetem, mikor rájövök, hogy áhítattal és éhesen nézi, ahol a farka eltűnik a testembe. Lepillantok én is, hogy lássam, mit néz. Egyik kezével gyengéden megérinti a szeméremdombomat, és ez nem marad hatástalanul. Az egész testem megremeg ettől az apró érintéstől.

Még mindig azt a pontot bámulva Lucas megszólal. – Nézd meg ezt. A farkam a puncidban. Ez annyira izgató, és esküszöm, Stephy… ha most elkezdenél megint mozogni rajtam, újra kőkemény lennék. Készen állnék egy következő menetre.

Visszatartom a lélegzetem, és figyelem őt, mert nem hiszem, hogy az a fontos, amit megpróbál közölni. Szerintem valami más.

Világosabbá teszi, mikor a szeme megtalálja az enyémet, és egymásba kapcsolódik a tekintetünk. – Mi a francért akarnék bármikor is meztelen röplabdázni menni, mikor nekem itt van ez?

Köhögve megköszörülöm a torkom, és figyelmen kívül hagyom a tiszta örömöt, ami átszűrődik rajtam a szavai hallatán.

– Hát… mert ez meztelen röplabda táncoslányokkal? – felelem bizonytalanul, mivel nem vagyok biztos abban, miért is csinálna ilyesmit.

Lucas a csiklómra szorítja a hüvelykujját, amiről felnyögök, és megmozdítom a csípőmet, miközben ő megdorgál. – Hidd el nekem, ha azt mondom, hogy semmi nincs ennél jobb. Érted?

– Igen – mondom lihegve, visszatartva a sürgetést, hogy fel-le ugráljak rajta. Nem tudom, hogy tényleg képes-e újra ilyen hamar, így hagyom, hogy ő döntsön.

– Ez nem alkalmi, Stephanie – mondja Lucas komolyan. Az örömöm kicsit alábbhagy, és a helyébe lép a félelem. – És sajnos vannak kötöttségek. Nem tetszett a gondolat, hogy más sráccal flörtöltél. Nem tudom, hogy ez csak a birtoklási vágy afelett, amit kizárólagosan a magaménak tartok, vagy mi, de nem tetszett.

Tagadólag megrázom a fejem, mert erre gyakoroltam, hogy ezt tegyem, ha azt hiszem, valaki túl közel kerül. És Lucas túlságosan közel kerül, szavai kétféle módon hatnak rám. Egyrészt, hogy nagyon akarok vele lenni, másrészt pedig, hogy határozottan csukjam be az ajtót a lehetőség előtt.

– Nincsenek kötöttségek – hazudok egyenest a szemébe. – Bármelyikünk bármikor elsétálhat.

Szomorúan, megértőn mosolyog rám. Megérti, hogy miért mondtam ezt, és lehet, hogy jobban ért engem ebben a pillanatban, mint én magamat. Nem is tudom, hogy utálnom kéne-e ezért vagy inkább szeretni.

– Vannak kötöttségek – jelenti ki határozottan Lucas. – Féltékeny voltam rád, mikor Cash-sel beszélgettél. Ez egy kötöttség. Ha te is őszintén féltékeny voltál rám, mikor Ronával beszélgettem, akkor az is egy kötöttség. Hagyom, hogy ezt megvitasd a lelkiismereteddel, de nekem nem jelent problémát bevallani. Egyáltalán nem, mikor az, ami itt az ágyban történt köztünk, gyönyörű és csodálatos.

Ó, Istenem.

Csak… Ó, Istenem. Komolyan gondolja, és ez tényleg megtörténik.

– Nem hiszem, hogy készen állok kötöttségekre – suttogom félve, és a szívem ugyanolyan vadul ver, mint az előbb, mikor a csúcsra juttatott. Szorít a mellkasom, amikor belegondolok, milyen fenyegetést jelent ez az életmódomra, de ugyanakkor ez a tagadhatatlan izgatottság teljesen idegessé tesz.

Lucas megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. – Stephy… ez csak kötöttség. Nem elkötelezettség, nem lánykérés, nem érzelmi kinyilatkoztatás. Csak kötöttség. Lehet, hogy nem is jelent többet, minthogy birtoklási vágyunk van a másik teste iránt.

Hazudik, hogy segítsen könnyedén felfogni, a francba vele és az édes modorába. Ez nem azt jelenti, de komolynak tűnik az indoklása, így azt hiszem, el fogom fogadni. Nem, inkább tudom, hogy el fogom fogadni, mert bár nem állok készen olyasmit fontolgatni, amiben kockára teszem a szívemet Lucas miatt, de arra sem állok készen, hogy feladjam.

Úgyhogy bólintok, és kifújom a levegőt. – Rendben.

– Rendben – mondja mosolyogva. – Most pedig másról is kéne beszélnünk.

– Beszélhetünk egy Cherry Garcia felett is? – kérdezem vidáman mosolyogva.

Forgatja a szemeit, de aztán leemel magáról. Kicsúszik belőlem, és utálom, hogy mennyire utálom elveszíteni ezt a kapcsolódást.

– Menj, hozz akkor egy kis fagyit – rendelkezik, és a fenekemre csap.

Kimászok az ágyból, és végigrohanok a kis lakáson. Kevesebb, mint egy percen belül visszatérek egy új vödörrel. Amit három napja együtt megkezdtünk, már rég elfogyott.

Lucas az ágyban van, a takarót felhúzta a derekáig, és engem néz elismerő tekintettel, mikor besétálok. Olyan sokszor mondta, hogy milyen gyönyörű vagyok. Milyen gyönyörű a testem, és mégis…amikor rámnéz, valami sokkal mélyebbet közvetít arról, hogy mennyire tetszik neki, amit lát. A kifejezése igazából megszédít.

Bemászok az ágyba, és odaadom neki a jégkrémet. Kinyitja, míg én elhelyezkedem mellette és nekidőlök a háttámlának. Nem vesződöm a takaróval, hogy felhúzzam a mellemig, így én is csak az ölemig húzom, mint ő. Lábaink és a vállaink szorosan egymáshoz simulnak. Figyelem, ahogy Lucas kivesz egy kanál fagyit, mielőtt továbbadja nekem. – Meg kell állnom, hogy csatlakozzak hozzád a kívánósságodban, mert akkora leszek, mint egy tehén.

Kuncogva belemártom a kanalat. Hallottam már, hogy férfiak is meghíztak, mikor a párjuk terhes lett, és most már azt is tudom, hogy miért. – Biztos vagyok benne, hogy az edzésprogramod megengedi, hogy néha egyél egy-egy kanál fagyit.

– Én is ezt mondogatom magamnak – feleli, miközben a mennyei étcsoki- és meggykeverék lecsúszik a torkomon.

Odaadom neki a fagyit. – Szóval, miről akarsz beszélni?

– A bajnokságról – mondja, és megvárom, míg vesz egy újabb kanállal és lenyeli. Aztán visszaadja a vödröt, és magyarázni kezd. – Hamarosan kezdődik… Egész pontosan április tizenötödikén. És ahogy tudod, mivel te is rajongó vagy, nagy esélyünk van újra megnyerni a kupát.

Bólintok, és eszem tovább a fagyit, még nem akaródzik visszaadni neki.

Folytatja. – És csak akartam, hogy tudd, ez egy nagyon stresszes időszak. Durva fizikai és mentális megterhelés az egész csapatnak, és hát… igazából csak figyelmeztetni akartalak. Tényleg nagyon beindulok a bajnokság alatt, csak a trófeára koncentrálok. Részt fogok venni a terhességben, de attól félek, hogy fejben nem leszek ott mindvégig, és csak ezt akartam elmagyarázni neked. De ez nem személyes. Ilyen vagyok a barátaimmal és a családommal is. Csak ilyenkor minden játékos ebben van elmerülve, és nem akartam, hogy a szívedre vedd, ha távolságtartó lennék.

A gyomrom összeszorul, ahogy feldolgozom a mondanivalóját, és rájövök, hogy én nem is akarok másmilyen Lucast. Én ezt a könnyed, vicces és szexi srácot akarom. Hangot ad annak, hogy egy szörnnyé vagy mivé fog válni a bajnokság ideje alatt. Még rosszabb, mert mi van, ha így akarja tudtomra adni, hogy ez a vég kezdete a számunkra? Szerintem azt próbálja elmondani, ilyen, amikor lejár a szavatossági időnk, és nem tetszik, hogy most ilyen hihetetlenül lehangoltnak érzem magam.

De ő soha nem fogja megtudni, hogy így érzek, mert ilyesmit nem mondok el neki. Ehelyett egy barátságos mosollyal megvonom a vállam. – Értem. A bajnokságra kell koncentrálnod. Ez nagy dolog, én pedig nagylány vagyok már. Nem kell miattam aggódnod.

Lucas fizikailag is leereszt előttem, és hatalmasat sóhajt a megkönnyebbüléstől. – Úgy örülök, hogy megérted. Tudom, hogy ezek új dolgok, de úgy gondoltam, megérted az aggodalmaimat. Sokkal jobban érzem magam most, hogy tudod, honnan jövök.

– Hát, örülök, hogy ezt tisztáztuk – mondom, és leteszem a jégkrémet az éjjeliszekrényre. És mivel érzem a közeli határidőt, úgy döntök, hogy a legjobbat hozom ki abból, ami maradt. Lucas felé fordulok, lehúzom a derekáról a takarót, és a farkáért nyúlok, ami puhán és nyugodtan pihen a lábai közt. Felnyög, mikor körbefogom, és rövid húzásokkal simogatom, míg kemény nem lesz.

Felnézek rá, majd le a vastagodó hímtagjára. – Szerintem készen állsz újra.

Csak élvezettel mordul egyet, mikor megszorítom kicsit, és magamban mosolygok.

Sawyer Bennett: Lucas

 

11. fejezet

Lucas

 

Fordította: Calliope

 

A fürdőszobatükör felé hajolok, balra döntöm a fejem, aztán jobbra, eligazítok egy rakoncátlan hajtincset, majd ennyi — kész vagyok. Indulhatok is Stephanie-hoz estére.

Igazából azt szeretném, ha egyszer kivételesen ő jönne át hozzám, de ez nehézkes, egyrészt kicsi a ház, másrészt van egy lakótársam is. És mi elég hangosak tudunk lenni.

Aztán ott van az is, hogy bár azon az első estén még nálam volt, miután megtudtam a terhességet, azóta elutasít minden olyan ötletet, hogy nálam találkozzunk. Szerintem ez csak egy újabb módja annak, hogy távolságot tartson, mintha nem akarná otthon érezni magát az én lakásomban.

De ez mind csak feltételezés, mert az elmúlt négy napban alig beszéltünk.Idegenben voltam, és sikerült megszereznünk az első helyet a csoportunkban, ami azt jelenti, hogy a rájátszásokban hazai pályán kezdhetünk a jövő héten.

És jövő héten... tényleg beindul a nagyüzem.

Elfordulok a tükörtől, átsétálok a hálómba, hogy felkapjam a kulcsaimat és a pénztárcámat, miközben azon tűnődöm, hogy milyen lesz az este. Stephanie akkor hívott meg, amikor írtam neki, hogy hazaértünk, és ez kissé meglepett, mert alig kommunikáltunk az elmúlt négy napban. Minden reggel írtam neki, megkérdeztem, hogy van, ő pedig válaszolt pár sorban, de semmi több. Ő egyáltalán nem keresett, még akkor sem, amikor nyertünk, pedig tudom, hogy nézte a meccseket, mert nagy hokirajongó. Ez nem esett jól, és elgondolkodtam, hogy vajon kezd-e belefáradni ebbe a „barátság extrákkal” dologba, vagy talán már túl sok érzelem is keveredett bele.

Bármi is az oka annak, hogy ennyire eltávolodott a héten, ki fogom deríteni. Most mindkettőnk előtt stresszes időszak áll, és ami köztünk van, az olyan szilárd, mint az olvadó jégréteg egy tavon. Nem engedhetem, hogy ez a kapcsolat megzavarja a fejemet a rájátszások alatt. És neki sem szabad stresszelnie a terhesség alatt.

Bemegyek a konyhába, hogy kivegyek egy üveg vizet a hűtőből aStephanie-hoz vezetőútra. Kopognak az ajtón, én pedig Vanre pillantok, aki a kanapén fekszik, és a híreket nézi. A tekintetünk találkozik, és percekig csak farkasszemet nézünk.

Végülmegkérdezem:– Nem nyitod ki?

– Miért én? – kérdezi lustán.

– Hát… mert te vagy közelebb – jegyzem meg szárazon.

Mérgesen felmordul, lefordul a kanapéról, és odaballag az ajtóhoz. Én is elég nagy darab fickó vagyok, de Van még nálam is nagyobb. Ő az egyik védő játékosunk a csapatunkban, és imád bunyózni.

Mármint nagyon.

Nem szeretnék összefutni egy mérges Vannelegy sötét sikátorban.

De világosban sem.

Rengeteg benne a düh és agresszió, amit kiválóan felhasznál a harcban, így meglehetősen félelmetes ellenfél.

Van ránézés nélkül kinyitja az ajtót, és meglepődve látom, hogy Simone áll a küszöbön a bőröndjeivel.

– Valamit elfelejtettél közölni velem? – morogja Van, Simone felé intve.

– Ő a húgom – mondom, miközben forgatom a szemem, és elindulok feléjük. Simone-ra nézek, aki viszont Vant bámulja, és mi a franc, úgy stíröli őt, mintha fel akarná falni.

Ó, a pokolba is, nem.

– Mit keresel itt? – kérdezem majdnem kiabálva Simone-tól. Max, Jules és én napok óta győzködjük, hogy menjen vissza az egyetemre, és úgy tűnt, végre beadta a derekát, megígérte, hogy a hétvégén visszamegy. Még nem hiányzott annyit, hogy veszélybe kerüljön a diplomája, és hárman megegyeztünk, hogy ez köztünk marad, és anya meg apa soha nem tudja meg ezt az átmeneti őrületet.

– Itt maradok – mondja, miközben átlép Van mellett, és a bőröndjeit az ajtóban hagyja. Hosszú barna haját hátradobja a válláról, megveregeti Van karját, és azt mondja:– Be tudnád hozni nekem ezeket?

– Nem maradsz, Simone – mondom ingerülten. – Azt mondtad, visszamész a suliba.

– Meggondoltam magam – válaszolja nyugodtan, keresztbe tett karokkal. – Maxnél se maradhatok sokáig, mert az egyik fiú szobáját foglalom, és szüksége van rá. Szeretem ezt a környéket, szeretem a testvéreimet, szóval maradok.

– De nem itt, itt nem– vágom rá, hátha a szálláselutasításamajd kijózanítja.

– Te nem bánod, ugye, nagyfiú? – kérdezi Simone, bájos fejét Van felé fordítva, szemeit pillogtatva. Jézus… még a francia-kanadai akcentusát is erősebbre veszi, hogy csábítóbb legyen.

Van arcán semmi érdeklődés nem látszik. Sőt, inkább unottnak tűnik, és ez nagyszerű. Nem fogja hagyni, hogy maradjon.

Csakhogy az a szemét csak vállat von, és morogva odaveti:– Leszarom, de az én szobámat nem kapod meg.

– Az enyémet se – teszem hozzá.

– Akkor ez eldőlt – ujjong Simone, miközben átviharzik mellettem, és lehuppan a kanapéra. – Egyáltalán nem bánom, ha itt alszom.

Van rám néz, várva, hogy én mit akarok. Nagyot sóhajtok, és tudja, mit jelent ez, így kilép a verandára, és behúzza Simone táskáit.

– Légy aranyos, és vidd be Lucas szobájába, hogy ne legyen útban – dorombolja Simone.

Van válaszul csak leteszi őket az ajtó mellé, amit bevág magaután. Egy szó nélkül elindul a hálószobája felé.

– Én Simone vagyok amúgy. Lucas kishúga – kiáltja utána Simone.

Van még csak meg sem áll, nem is reagál, és pár másodperc múlva hallom, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Megdörzsölöm az arcom, majd Simone-ra villantom a tekintetem.– Mi a francot csinálsz, Simone? Ez már nálad is őrültségnek számít.

– Elég udvariatlan volt, nem gondolod? – kérdezi, teljesen figyelmen kívül hagyva, amit mondtam.

– Nem annyira, mint az, hogy bőröndökkel állítasz be hozzám, az mondva, hogy itt fogsz lakni, és még csak meg sem kérdezel– mondom, majd mély levegőt veszek. – És nem annyira udvariatlan, mint az, hogy nem mész vissza a suliba, miután megegyeztünk, hogy ez a legjobb neked.

– Nem érted...

– Amit értek – emelem fel a hangom –, az az, hogy kevesebb mint harminc nap választ el attól, hogy megszerezd a diplomádat egy kibaszott Ivy League egyetemen, és ha most visszamennél, akkor ezt nem rontanád el. Teljes mértékben őrültség részedről, hogy azt gondolod, hogy kiszállhatsz, amikor ennyire közel vagy a célhoz!

Simone egy pillanatig csak néz rám, majd lesüti a szemét. Halk hangon szól:– Nem vagyok olyan közel a diplomához.

– Tessék? – kérdezem teljesen összezavarodva.

Felnéz, már előre összerándul az arca a várható kirohanásom miatt attól, amit mondani fog. Olyan gyorsan hadarja el, hogy először azt hiszem, rosszul hallottam:– Igazából be se iratkoztam erre a félévre.

– Mi a faszom van?– ordítok Simone-ra, mire még jobban összerezzen. – Hogy a fenébe lehetséges ez?

– Már az előző félév végén eldöntöttem, hogy elegem van – mondja halkan. – Egy olyan cél felé tartottam, ami nem is az enyém volt, hanem apáé.

– Az a te célod is volt – vágok közbe.

– Nem – rázza a fejét határozottan. – Nem volt. Apa volt az, aki mindig is erőltette a medikusi pályát, én meg, én csak sosem mondtam neki ellent, hogy nem akarok orvos lenni.

– Szóval úgy döntöttél, hogy nem fejezed be az utolsó félévet? – kérdezem hitetlenkedve. – Mit csináltál az elmúlt két és fél hónapban?

– Egy egyetemi kocsma pultosa voltam – feleli.

– És a tandíj meg a megélhetési pénz, amit anya meg apa adtak? – szűröm a fogaim között.

– A tandíjat visszautalták, a csekket én kaptam meg. Ami pedig a havi pénzüket illeti… nos, abból használtam valamennyi pénzt, hogy kiegészítsem a fizetésemet.

– Hát ők kurvára meg fognak ölni – morgom, bár ez túlzás. Nem gyilkosok, de rettenetesen dühösek lesznek rá.

– Nézd, Lucas – mondja Simone ahogy feláll a kanapéról, és elém áll. – Az elmúlt három és fél év pokol volt számomraa suliban. Utáltam az egészet. Nem ezt akartam. El tudod képzelni, hogy minden egyes napvalami olyasmit kell csinálnod, amit gyűlölsz?

Nem válaszolok, mert egyet kéne értenem vele, így inkább faarccal hallgatok.

– Lucas – mondja Simone. – Saját magam akarok lenni. Meg akarom találni az igazi Simone Fourniert, és úgy akarok élni, ahogy nekem jó.

A francba, ez betalál. Max, Malik és én mindannyian olyan pályát választottunk, amit imádunk. Malik amúgy remek hoki játékos volt, akár profi is lehetett volna, de végül a tengerészgyalogságot választotta – anyánk révén ugyanis kettős állampolgárok vagyunk. És annyira szereti, amit csinál, hogy már életpályává vált számára.

– Simone – mondom, miközben a vállára teszem a kezem. – Igen, kell, hogy legyen jogod a saját álmaidat követni, és nem szabad mások álmait hajkurásznod. De azért tudod, hogy ezt elég rosszul kezelted, ugye? Ezt anyának és apának mind el kellett volna mondanod, már évekkel ezelőtt.

– Azt hiszed, nem tudom? – kérdezi, miközben könnyek gyűlnek a szemébe. – Az utolsó dolog, amit valaha is akarnék, hogy csalódást okozzak nekik. Főleg apának.

Ez az isteni igazság. Simone, mint a család legkisebb gyermeke, mindig is mindkettőjük szeme fénye volt, de különösen apáé, apa kislánya.

– Rendben – mondom, miközben leengedem a kezem, és a kanapéra mutatok. Ő leül, és felnéz rám, kezeit az ölében összekulcsolva. – Három dolgot kell kitalálnod. Egy: hogyan fogod ezt elmondani nekik. Kettő: hogyan teszed jóvá. Három: mit akarsz kezdeni az életeddel.

Komoly tekintettelbólint, majd szinte gyomorszájon vág, amikor remegő hangon megkérdezi:– Segítesz nekem, Lucas? Segítesz rendbe hozni ezt a káoszt, hogy végre olyan életet élhessek, ami tényleg az enyém?

Hatalmas sóhaj tör ki belőlem, mert még nem múlt el teljesen a dühöm az őrültsége miatt.– Igen, persze. De az egyes és a kettes pontot most azonnal ki kell találnunk. Fel kell hívnod anyát és apát, és el kell mondanod nekik, mi van, és ezt most kell megtenned. Nálam maradhatsz egy ideig, amíg a hármas pontot kitaláljuk.

Simone felpattan a kanapéról, és a nyakamba ugrik. Átölelem, szorosan magamhoz húzom.

– Köszönöm, Lucas. Nagyon szeretlek.

Még szorosabban ölelem. – Én is szeretlek.

Pár pillanat múlva elengedem, előveszem a telefonomat, miközben felsóhajtok. Ahogy készülök felhívni Stephanie-t, odaszólok Simone-nak:– Vidd be a bőröndjeidet a szobámba, aztán gyere vissza a konyhába. Leülünk, és kitalálunk mindent.

– Oké – feleli, és már sokkal vidámabb, most, hogy nem rúgom ki.

– És tartsd magad távol Vantől– kiáltok utána, ahogy a táskáit gurítja a folyosón. – Ő morcos.

Nem válaszol, én pedig tárcsázom Stephanie-t. A második csengés után felveszi, és bár tudja, hogy én vagyok, mégis hivatalosan szól bele:– Halló?

– Szia – mondom, miközben egy pillantást vetek az órámra. – Nézd… közbejött valami. Simone úgy döntött, hogy mégsem megy vissza suliba, és negyedórája felbukkant az ajtóban a csomagjaival. Itt kell maradnom, hogy beszéljek vele, szóval ma este nem tudok átmenni.

Egy darabig csend van a vonal túlsó végén mielőtt megszólal:– Semmi gond. Őszintén szólva rám férne egy kiadós alvás, és te, uram, rendszeresen elrabolod az alvásidőmet.

Ez vicces és könnyed visszavágás lenne, de a hangjából nem ez hallatszik.Igazából semmit se hallani a hangjában, se düh, se szomorúság, se vidámság, se szomorúság, se harag vagy közöny, és ez nem hagy nyugodni.

– Holnap este meccsem van – mondom kissé tétován. – Csak későn tudnék átmenni hozzád.

Amit igazán szeretnék, az az lenne, hogy meghívnám a meccsre, és utána velem jönne haza – de ő Stephanie. Ez már túlzottan hasonlítana egy randira, vagy azt jelentené, hogy a kapcsolatunk több mint csak laza szex, pedig mindketten tudjuk, hogy az.

– Igazából – mondja halkan, szintén minden érzelem nélkül –, holnap munka után interjúm lesz egy állásra Greensboroban. Mire hazaérek, ki leszek merülve.

Bassza meg. Greensboro másfél órára van innen. Ha ott kap munkát, akkor a kapcsolatunk – legyen bármilyen is – véget ér.

– De azért jössz velem a dokihoz holnapután, ugye? – kérdezi, és ettől egy fokkal jobban érzem magam. Legalább látni fogom, bár addigra már egy teljes hét telik el, hogy nem voltunk együtt, és ez baromira rossz.

– Persze – mondom vidáman. – Ott leszek az időpontra. A rendelőnél találkozunk, ugye?

– Igen – válaszolja, ezúttal kicsit lelkesebben. – Szóval sok szerencsét Simone-val.

Felnevetek, de nincs benne valódi jókedv. – Köszi, szükségem lesz rá.

– Oké… szia – mondja halkan, és azon gondolkodom, vajon, ha tényleg kimondaná, amit érez, nem azt mondaná-e inkább, hogy „Hiányzol.”

Azért is gondolom ezt, mert a francba is, én tényleg hiányolom őt,és ezt olyan szívesen elmondanám neki, de nem akarom megijeszteni. Úgyhogy csak annyit mondok:– Szia, Stephy.

– Lemondtál egyrandit? – kérdezi Simone, hangjában aggodalom, amit megerősít az is, hogy a konyhában áll, aggódó arckifejezéssel. – Mert igazán elmehettél volna rá, beszélhetünk később is.

– Nem randivolt – morgom, miközben belépek a konyhába, és kihúzok egy széket Simone-nak.

Ő lehuppan, és megkérdezi:– Stephanie volt az?

– Igen, de nem randi volt – ismétlem meg.

– De tetszik neked – tippeli Simone.

– Persze, hogy tetszik – felelem kitérően.

– De nem tetsziktetszik– piszkál tovább.

– A kapcsolatunk bonyolult – morgom, miközben leülök a húgom mellé. És a francba is, tényleg az, hiszen egy olyan nővel várok gyereket, akit nagyon,de nagyon kedvelek, de akiről biztos vagyok benne, hogy sosem fogja ugyanazt érezni irántam. – De nem akarok erről beszélni. Most a te hülyeségedet kell rendbe hoznunk.

– Rendben – mondja, és kihúzza magát.

– Először is, ma este felhívod anyát és apát, és elmondod nekik, hogy nem voltál beiratkozva erre a félévre, és nem fogsz diplomázni – mondom határozottan. Simone közbe akar szólni, de felemelem a kezem, és nyomatékosan megismétlem: – Ma este. Mondd el, tudd le.

– De mit mondjak nekik? – kérdezi szemöldökét felhúzva.

– Az igazat. Pont úgy, ahogy nekem elmondtad.

– Olyan egyszerűnek hangzik – morogja gúnyosan, miközben elfordítja a tekintetét.

– Ez még az egyszerű rész – mondom neki, mire visszanéz rám. – Ki kell találnod, hogy hogyan hozod ezt helyre velük. Egy vagyont fizettek azért, hogy megszerezd azt az Ivy League diplomát, úgyhogy ezt valahogy kompenzálnod kell.

Simone nyel egyet, és bólint. – Tudom, de fogalmam sincs, hogyan.

– Úgy tudod helyrehozni, ha befejezed – mondom. – Fejezd be ősszel, szerezd meg a diplomát. Aztán akár porosodhat is a polcon, de vidd végig, amit anya és apa kifizettek neked.

Simone a fejét rázza. – Nem megyek vissza.

– Akkor mit javasolsz? – kérdezem, bár tudom, ez az egyetlen járható út a béküléshez.

– Visszafizetem nekik a pénzt – mondja, fejét büszkén felemelve.

Felnevetek. – Tudod te, mennyi pénzről beszélünk? Valószínűleg több mint 250 ezer dollárt költöttek az oktatásodra, ha beleszámoljuk a tandíjat, a könyveket, a megélhetést Dartmouthban.

– Akkor hosszú távú törlesztés lesz – vágja rá Simone. – De nem vagyok hajlandó több időt elvesztegetni olyasmire, amitől nem vagyok boldog.

Frusztráltan felsóhajtok, és megdörzsölöm a kezemmel az arcom. – Oké, rendben. Hagyjuk ezt most, és térjünk át a harmadik pontra. Mit akarsz kezdeni az életeddel?

Simone pislog néhányat, majd vállat von. – Vannak ötleteim. Sokféle ötlet.

Remek. Ez fantasztikus. Úgy tűnik, hosszú éjszakánk lesz.

Legalább ennyim van most.