14.-15. Fejezet

 

14. fejezet

Stephanie

 

Fordította: Echo

 

Követem Simone-t Lucas házának bejárati ajtajáig. Szégyellem bevallani, hogy nem kellett sok ahhoz, hogy rávegyen, és átjöjjek hozzá a hokimeccs után, de nem szégyellem bevallani, hogy nagyon jól éreztem magam a meccsen. Simone volt a tökéletes ember, hogy mellé üljek. Vad, gátlástalan a lelkesedésében, és általában látványosságot csinált saját magából, amikor a testvéreinek szurkolt és a másik csapatot zaklatta. Néha felé néztek, mivel az első sorban ültünk, közvetlenül a tizenhatos mellett, és láttam, hogy mulatnak a bohóckodásain, bár a munkájukra is nagyon koncentráltak, amikor a korong játékban volt.

Nos, a legtöbben. Van sokat nézett felé.

Kissé szégyenkezve vallom be, hogy egy kicsit féltékeny voltam, amiért Lucas egyszer sem nézett rám. Sem a bemelegítés alatt, sem a reklámszünetekben, sem azután, hogy véget ért a meccs és elkorcsolyáztak.

Persze az a tény, hogy Lucas eléggé ragaszkodott ahhoz, hogy a meccs után átmenjek hozzá, kárpótol ezért a kis elutasításért. Ma reggel annyira ragaszkodott hozzá, hogy nem engedte, hogy elélvezzek addig, amíg bele nem egyeztem, hogy nála töltöm az éjszakát, amikor felébredtem, a kezével a lábam között, a szájával a nyakamat csókolgatva.

Mit tehet egy lány?

Simone kinyitja az ajtót, én pedig belépek mögötte. Azóta az első alkalom óta nem jártam itt, hogy három héttel ezelőtt találkoztunk Max és Jules házában. Lucas meghívott már párszor, de sosem erőltette. Azt hittem, azért találkozunk mindig nálam, mert neki van lakótársa, nekem meg nincs. Azt is gondolom, hogy ettől maradt minden nagyon laza és csak egy kis kaland. De ma este több határt is átlépünk, és őszintén bevallom, hogy már nem csak kaland vagyunk.

A ColdFury ma este alaposan szétverte a Cougars seggét. Biztosan szárnyalnak, ahogy a szezon utolsó hete véget ér, és készülnek a hétre, amikor a Florida Spartans elleni rájátszás első fordulója lesz.

– Kiveszem a steakeket a hűtőből, hogy beízesítsem őket – mondja Simone a válla fölött, miközben a táskáját a nappali padlójának közepére ejti, és hátra sem nézve otthagyja. – Tudod esetleg, hogyan kell előkészíteni a sült krumplit a sütéshez?

Nevetve nézek körül a nappaliban, amely Hurrikán Simone nyomát viseli. A kanapén egy párna és egy takaró hever, az asztalon pedig egy üres pattogatott kukoricás zacskó és három dobozos üdítő. A kanapé támláján néhány ruhadarab lóg, köztük egy fehér csipkés melltartó. – Igen, elboldogulok a krumplival.

– A fenébe! – mondja Simone, és felé fordulok. Engem néz, ahogy a rendetlenséget bámulja. – Azt hittem, összeszedtem azt a sok szemetet, mielőtt elmentem a meccsre.

Elvigyorodok, miközben Simone elkezdi felkapkodni a ruhákat, és a kanapé háttámlája mögé gyömöszölni őket. Senki elől nem rejti el őket, mivel annyi ruha van ott hátul, hogy a háttámla most kilóg.

– Kár, hogy nincs hely semminek – motyogja.

– Gondoltál már arra, hogy keresel egy saját helyet? – kérdezem tőle.

– Istenem, igen – mondja csalódott fújtatással. – De először is lépésenként. Szükségem van egy munkára. Lucas nagyon kedves volt, hogy hagyott itt laknom, de mindenképpen szükségem van egy saját lakásra.

– El tudom képzelni, hogy nem lehet olyan jó móka egy házban élni két büdös sráccal – ugratom, miközben bemegyek a konyhába, és leteszem a táskámat az asztalra. Lucas és Van várhatóan egy órán belül itt lesznek, és mindent előkészíthetünk, kivéve a grillezett steakeket, amiről Lucas azt mondta, hogy az az ő specialitása, és nem szabad megsütnünk őket.

– Egyáltalán nem vicces – motyogja újra, de nem szólok semmit a hangjában érezhető frusztrációról, mert már vissza is megy a konyhába, és a meccsről csacsog.

Egymás mellett dolgozunk a konyhában, fűszerezzük a steakeket, a krumplit sütjük, és pletykálkodunk. Simone fehérbort kortyolgat, míg én vizet iszom, és könnyen lehet vele beszélgetni. Nem próbál semmi személyes dologról faggatni, és megvan az a csodálatos képessége, hogy a kötetlen csevegést szinte... szórakoztatóvá teszi.

Igen, Simone egy vidám lány. Nemcsak úgy néz ki, mint a bátyjai, de ugyanolyan laza, vidám személyiség is, amiről feltételezem, hogy a szüleiktől öröklődött.

A bejárati ajtó kinyílik, és Simone-nal arra fordulunk. Eláll a lélegzetem, amikor Lucas belép egy ezüstszürke öltönyben, ami tökéletesen illik az alakjára. A haja még enyhén nedves a meccs utáni zuhanyzástól, és egy hatalmas sporttáskát cipel a karján. A tekintete azonnal rám szegeződik, és a mosolyától zselészerűek lesznek a lábaim. Simán átlép Simone táskáján, ami a padló közepén fekszik, miközben felém sétál, és a táskáját a kanapéra teszi, miközben elhalad mellette.

– A rohadt életbe! – Van hangosan káromkodik, és elkapom a tekintetemmel, ahogy Lucas mögött botladozik. Felegyenesedik, és a tekintete azonnal Simone-ra siklik. – A szentek szerelmére, kérlek, lehetne egyszer, hogy nem hagyod a szarjaid a padló közepén?

A szavai keménységén ledöbbenek, és két dolgot veszek észre egyszerre, miközben körülnézek a szobában. Van haragja nem jut el Lucashoz, aki egyáltalán nem reagál, Simone szeme pedig huncutul kigyullad, amikor visszanéz Vanre, aki őszintén dühös.

Ez aztán nagyon érdekes.

– Bocsi – gügyögi Simone ártatlanul, de nem mond többet.

Van motyog valamit az orra alatt, és elindul a folyosón, feltehetően a szobája felé. Simone arcán egy vidám mosolyt látok, mielőtt elfordulna, de aztán Lucas a tarkómra teszi a kezét, és magához húz egy csókra.

Egy pillanatig habozok, mert Simone két lépésnyire áll tőlem, de abban a pillanatban, hogy az ajkai az enyémekhez érnek, már nem gondolkodom tovább.

Csak az érzésekről szól, és hagyom, hogy csak érezzek.

Csak... nincsenek szavak, amikkel leírhatnám.

Lucas csak kissé húzódik hátrébb, hogy a szájával végigsimíthasson az arcomon, mielőtt a fülemhez érne, és azt suttogja:– El sem tudom mondani, mennyire tetszik, hogy az otthonomban láthatlak.

Megborzongok a szavaiban érzett melegségtől és vágytól, miközben az nyugtalanít, hogy fontos számára, hogy az otthonában legyek.

Félreteszem azonban a dolgot, és témát váltok, miközben hátrahúzza a fejét, hogy rám nézzen. – Csodálatosan játszottál.

A hangja még mindig halk, lágy, és csak nekem szól. – Örülök, hogy így gondolod. Úgy érzem, egész végig azzal küzdöttem, hogy ne rád nézzek, mert tudtam, hogy elterelnéd a figyelmemet.

Hűha. Nem csak egy borzongás. Egy egész testet átjáró borzongás.

És egy elsöprő hovatartozás érzése kerít hatalmába, először csodálatosnak, aztán lenyűgözőnek érzem, hogy így tudok valakire hatással lenni. Hátralépek tőle, és remegő mosolyt küldök felé. – Ne mondj ilyeneket. Tudod, hogy kiakaszt.

Egyáltalán nem dorgál meg, és ő egy merészebb Lucas Fournier, akivel dolgom van, amikor azt mondja:– Meg fogod szokni. Ne aggódj.

Tátva marad a szám, és Simone felé fordul, gyorsan átkarolja a nyakát, és magához húzza. Másik kezét ökölbe szorítja, és gyorsan végighúzza a feje búbján, egy baromi gyors tockost adva neki. Simone sikít, kilöttyenti a borát, és megpróbálja megcsípni Lucas lábának belső oldalát, hogy lerázza magáról.

Csak nézem, lenyűgözve, ahogy két testvér játékosan birkózik egymással, és ettől egyszerre fáj a szívem, de jól is esik.

– Te seggfej! – morogja Simone, miközben még több bor ömlik ki a poharából, és megpróbál kiszabadulni.

– Ugyan már, Simone. Mi a baj? Régen jól tudtál kiszabadulni ezekből a szorításokból! – gúnyolja Lucas.

– Egy pohár bort tartok a kezemben, a francba is! – kiáltja.

Felfigyelek a mögöttem lévő mozgásra, és látom, hogy Van visszatér a szobába. Még nem mutattak be minket hivatalosan egymásnak, és már kezdem is, de észreveszem, hogy a tekintete Simone-ra szegeződik, és hűha, nem tetszik ez a tekintet. Sötét, és abból, amit kiolvastam, intenzív ellenszenv tükröződik.

Lucas hirtelen elengedi Simone-t, és Van arca kifejezéstelenné válik. Rám néz, és felemeli az állát. – Van vagyok.

– Stephanie – válaszolom, majd eloldalaz mellettem, hogy kivegyen egy üveg vizet a hűtőből.

– Nem maradok – mondja Lucasnak. – Elmegyek egy kicsit.

– Biztos vagy benne, haver? – kérdezi Lucas. – Van egy steakem, amire rá van írva a neved.

Tekintetem Simone-ra siklik, és látom, hogy csalódott, de közben Vant figyeli. Van rá sem néz, csak a fejét rázza. – Áh... ma estére forró és piszkos terveim vannak.

– Annál több jut nekem. – Lucas vállat von, és a mellkasom összeszorul, amikor meglátom Simone arcán a fájdalmat.

Van tekintete visszatér rám, és egy gyors mosolyt küld felém. – Örülök, hogy megismerhettelek, Stephanie.

– Szintúgy – mondom halkan a távolodó hátának, miközben fürgén kikerüli Simone táskáját, ami még mindig a nappali padlóján hever, és kimegy az ajtón.

Egy történet van közöttük, és azon tűnődöm, vajon Lucas tud-e róla valamit.

 

—

 

– Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy még soha nem voltam ennyire ideges veled az ágyban – mondja Lucas, miközben az oldalunkon fekszünk és egymást bámuljuk. A mobilja közöttünk hever, és rá szegeződik a tekintete.

Mindketten teljesen fel vagyunk öltözve, miután vacsorázva eltöltöttünk néhány kellemes órát a hátsó teraszon Simone-nal beszélgetve. Történeteket hallgattam a Fournier családról, és élveztem, hogy megtudhatom, hogy milyen is valójában egy normális gyermekkor. Valójában a részleteket memorizáltam, és bevéstem a dolgokat az emlékezetembe, azzal a szándékkal, hogy ezeket felhasználjam majd ahhoz, hogy hogyan neveljünk egy gyereket szeretettel, türelemmel, a test és a lélek teljes jelenlétével.

Simone már egy ideje elment, elcsórta Lucas kocsikulcsait, és azt mondta, hogy elmegy a bevásárlóközpontba vásárolni. Nem tudom, hogy egy lánynak, aki saját lakást és munkát próbál szerezni, hogy van pénze vásárlásra, de nem szóltam egy szót sem. Simone még mindig rejtély számomra, és azt hiszem, hatalmas ellentét van közte és Van között, de Lucas láthatóan mit sem vesz róla tudomást, szóval nem is igazán foglalkozom vele. Legalábbis nem az én dolgom.

– Nem kell ezt most azonnal megcsinálnunk – javaslom, és egy kicsit reménykedem benne, hogy egyetért velem.

Lucas tekintete visszatér rám, és elvigyorodik. – Essünk túl rajta. Először én, aztán te.

Mély levegőt veszek, orron át beszívom, majd lassan kifújom a számon. – Rendben. Csináljuk meg.

Még egy pillanatig egymásra nézünk, talán megpróbálunk magabiztosságot és erőt sugározni a másikba, majd Lucas lehajol, és tárcsázza az anyja számát. Kihangosítja, amikor felveszi.

– Szia, édes fiam – szól bele az anyja dallamos hangon.

– Nem fiú, anya – mondja Lucas drámaian, majd rám vigyorog.

– Mindig is az voltál – feleli kedvesen, majd hozzáteszi: – Te és Max csodálatosak voltatok ma este. Simone elment a meccsre?

– Igen, eljött – mondja Lucas, miközben az állkapcsa megfeszül az elszántságtól. – De figyelj csak… beszélnem kell veled valami fontosról. Apa ott van valahol, hogy a telefonhoz jöjjön?

– Nincs – mondja, és hallom az aggodalmat a hangjában. – Ma este ügyeletes a kórházban. Hívjam fel emiatt?

Lucas megrázza a fejét, bár az anyja ezt nem látja. – Nem. Semmi rossz, legalábbis nem hiszem. Később majd elmeséled neki.

– Rendben – mondja habozás nélkül, feltétel nélkül megbízva a fiában, amit nagyon kedvesnek és egyben nagyon furcsának is találok, mert ez meghaladja a képzeletemet. – Mi a baj?

Lucas mély levegőt vesz, és kifújja. Bátorítóan bólintok felé, és átnyújtom a kezem, hogy megfogjam az övét. – Rendben… nem tudom, hogyan magyarázzam el, de légy türelmes.

– Bármi is legyen, biztos vagyok benne, hogy túl leszünk rajta egymást támogatva, ahogy mindig is tesszük – biztosítja, és a francba, a szemem is bizseregni kezd a feltétel nélküli elfogadástól és szeretettől, amit mutat. Szinte valószerűtlen, és egy részem fel sem fogja, míg a másiknak olyan érzés, mintha a szívem kiszakadna a mellkasomból.

– Szóval, találkozgatok valakivel – kezdi Lucas.

– Ó, drágám… ez fantasztikus. Alig várom…

– Anya… hadd mondjak el mindent – szakítja félbe Lucas.

– Oké. Bocsánat. Folytasd – mondja nevetve.

– A neve Stephanie, és itt van velem a kihangosított telefonnál. – A történet végével kezdte, nem az elejével.

– Szia, Stephanie! – áradozik az anyja. – Örülök, hogy beszélhetek veled.

– Jó napot, Mrs. Fournier! – válaszolom, miközben nézem, ahogy Lucas a szemét forgatja. – Örülök, hogy megismerhetem.

– Kérlek, szólíts Marilynnek.

– Anya… Stephanie… kérlek – morogja Lucas. – Fussunk át rajta, mielőtt legjobb barátnők lesztek.

Az anyja elhallgat, de én nem tudom megállni, hogy ne kuncogjak.

– Rendben – kezdi újra Lucas, majd szünetet tart, hogy ne zavarják meg. A telefon felé biccentek, és noszogatom, hogy fejezze be. – Rendben, most már találkozgatunk, de nem így kezdődött. Tulajdonképpen egy rövid találkozásként indult, és sajnos – vagy talán szerencsére, ahogy most a helyzet áll – a fogamzásgátló módszerünk nem, öhm… túl jól működött.

Leveszem a tekintetem Lucasról, mielőtt kitörne belőlem a nevetés, amiért esetlenül próbált elmagyarázni egy szétszakadt óvszert, pedig tudom, hogy ezen a ponton már nagyon helytelen nevetnem.

– Terhes – kapkod levegő után Marilyn, és sem haragot, sem örömöt nem hallok ezekben a szavakban. Csak tűnődést, talán egy kis rosszallást, de leginkább egyfajta elfogadást.

– Igen – mondja Lucas halkan, és megszorítja a kezemet. – Terhes. Nem akartuk elmondani, amíg nem volt először orvosnál, és nem voltunk biztosak benne, hogy minden rendben van a babával.

– Ó, hűha… egy baba – mormolja Marilyn, most már nagyobb csodálkozással és határozott örömteli meglepetéssel a hangjában. – Egy baba. Úgy értem, egy olyan Nagymama-leszek baba?

– Egy baba – mondja Lucas érzelmesen suttogva, és látom, hogy mélyen megérintette az anyja eddigi reakciója.

Az anyja egy pillanatig hallgat, de amikor újra megszólal, tisztán halljuk, hogy sír. – Ó, Lucas… egy baba. Nem is tudok… csak… nem voltam erre felkészülve, de valójában, várj… készen állok erre. Te egyértelműen készen állsz erre, szóval én is készen állok erre. És csodálatos apa leszel, és alig várjuk, hogy találkozzunk Stephanie-val, és fel kell hívnom apukádat. Le kell foglalnunk egy utat Raleigh-be, hogy leüljünk és megbeszéljük ezt, és Stephanie… segíthetek neked megtervezni, természetesen bárki mást bevonva, akit csak akarsz. Nem fogok beleavatkozni, és nem leszek tolakodó, de itt vagyok, ha szükséged van rá, és csak… Ó, Istenem… egy baba!

Lucas arca felém fordul, és a tekintetünk találkozik. Mindketten egymásra vigyorgunk, miközben az anyja folytatja a dadogását, és én megkönnyebbülten felsóhajtok, hogy milyen könnyű is volt ez. Tudom, hogy sok kérdése lesz, és ez még mindig nagy sokk a számára, de a fejemet a párnára hajtom, és kényelembe helyezem magam, miközben Lucas elkezdi mesélni az anyjának, hogy pontosan mi is történik az életében.

 

15. fejezet

Lucas

 

Fordította: Echo

 

– Az anyukád – mondja Stephanie, miután leteszem a telefont, és visszanézek rá. – Hihetetlen.

– Mondtam már neked – válaszolom mosolyogva, mire bólint. Mert igen, próbáltam megnyugtatni, hogy a szüleim támogatni fognak minket, de tudtam, hogy addig nem fogja elhinni, amíg a saját fülével nem hallja.

– Nagyon szerencsés vagy – mondja, és a szeme lágyan csillog a boldogságtól, hogy ilyen szüleim vannak. Egy csepp féltékenység sincs benne, csak teljes elégedettség, hogy valami csodálatos van az életemben.

Ez azt mutatja, hogy Stephanie sokkal jobban törődik velem, mint azt valaha is beismerné, és ez rendben van számomra. Eléggé rájöttem már, hogy hosszú távra tervezek. Sehova sem fog menni, mivel a gyerekünk mindig össze fog kötni minket, és rendben van az is a számomra, hogy lassan jön rá, hogy valóban megnyithatja a szívét egy kapcsolat előtt.

– Hívjuk fel az enyémet is, és essünk túl rajta? – kérdezi, miközben undorral fintorgatja az orrát az ötlettől, és azonnal elönt a harag és a bánat is.

Kibaszottul utálom a szüleit.

Kibaszottul utálom ezt a kifejezést az arcán, főleg miután láttam, ahogy csodálkozik és örül, miközben anyukámmal beszélgettünk.

Felkapom a telefonomat, magam mögé dobom, majd kinyújtom a karomat, hogy közelebb húzzam Stephanie-t. Meglepetten sóhajt fel, amikor közelebb húzódom, és szorosan egymáshoz préselem a testünket. – Majd később felhívjuk őket.

– Később? – kérdezi, de aztán dorombolni kezd, amikor a szám az övéhez ér.

Örömmel tölt el, hogy a szüleim tudnak róla, és támogatnak minket, ugyanakkor szomorú vagyok, hogy Stephanie ezt soha nem fogja megkapni a sajátjaitól. Szeretném elterelni a figyelmét, és megmutatni neki, hogy az élet több annál, mint amit tud, ezért a lehető legkönnyebben kezelem ezt a közelséget.

Kezeim végigsimítanak a testén, benyúlnak a ruhája alá, megérintik, simogatják és csipkedik, miközben a szám az övén mozog. Az apró lélegzetvételei és selymes nyögései arra ösztönöznek, hogy egyre többet és többet vegyek el tőle. Lehet, hogy órák vagy percek telnek el, de az idő megáll, ahogy a ruhák lekerülnek rólunk. Tudom, hogy ez nem lehetséges, de úgy érzem, mintha ezt anélkül tennénk, hogy megszakítanánk az érintkezést, és ez azért van, mert elveszünk az érzékelésben és a növekvő vágyban.

– Luc– suttogja Stephanie, miközben a puncijához érintem a kezem, gyengéden simogatva és izgatva a bőrét. A csípője felém fordul és hajlik, és egy apró, frusztrációtól dühös morgást hallat, amikor nem adok neki többet.

– Nyugi – mondom neki halkan. – Eljuttatlak odáig.

– Addig meghalok – vallja be halkan. Összeszorul a szívem a beismerésére, és vágy gyűlik bennem.

Vágy, hogy birtokoljam, és megbizonyosodjak róla, hogy megérti, hogy legalább ebben a pillanatban teljesen az enyém, és én teljesen az övé vagyok.

Az ujjaim csúszósak lesznek, és végiggörgetem őket a csiklóján, miközben a számmal a melleihez nyúlok. A teste felível, és lihegve adja ki magából a vágyait.

– Kérlek, Luc... pont ott... olyan közel vagyok.

És amikor végre darabokra hullik, miközben az ujjaimon lovagol, érzem, ahogy részben megadja magát a tudatnak, hogy ő valóban az enyém, én pedig az övé vagyok, remélhetőleg örökre, ha az akaratom szerint történik.

Azt akarom, hogy ez a tudás bevésődjön a szívébe és az elméjébe, ezért a hasára fordítom, és a testemmel az övére helyezkedem. A lábaim az övéi közé préselődnek, majd szétnyitom őket, amitől az övéi is szétnyílnak. A szám a lapockájához ér, és egy apró harapást adok neki.

– Mm... mit csinálsz ott hátul? – kérdezi elégedett hangon.

Túl jóllakottan. Újra tönkre kell tennem.

Feltérdelek, és felhúzom a csípőjénél fogva, mire meglepetésében egy aprót felnyög. – Tudod, mit csinálok itt hátul.

A nevetése rekedtes. Örömteli. Vágyakozó.

A kezem a lábai közé csúszik, és két ujjam könnyedén belé csúszik hátulról. – Mondd el, mennyire akarod, Stephy.

Csak nyög, fejét a párnára fordítva, szemei csukva vannak az elragadtatástól, miközben lassan ki-be mozgatom az ujjaimat benne.

– Mondd, hogy szükséged van rá – mormolom, és egy újabb ujjamat adom hozzá.

– Luc. – liheg, miközben hátratolja a fenekét, hogy többet kapjon.

– Mondd ki, Steph – unszolom, kicsit erősebben nyomva a fenekét, miközben érzem, ahogy a húsa szorosan öleli az ujjaimat.

– Akarom – zihálja, miközben a hüvelykujjammal a farpofáját súrolom. – Szükségem van rá.

– Könyörögj érte, bébi– nyögöm, miközben a másik kezemmel a saját sajgó farkamhoz nyúlok, hogy megsimogassam.

– Kérlek, Luc. Ne várass tovább.

Egy rekedtes lélegzet szökik ki az orromon és összeszorított fogaimon keresztül, majd elhúzom a kezem, és a farkammal helyettesítem. A csípője sürgetően elfordul, hogy bejuttasson, ahogy megbököm. Visszateszem a kezeimet a csípőjére, és egy sima csípőmozdulattal teljesen belé csúszom.

– A francba! – motyogom, amikor érzem, hogy a forró, sikamlós húsa körülölel. – Bassza meg!

Stephanie a kezére támaszkodik, de a feje lehajlik, mintha legyőzték volna. Mozdulatlanul maradok benne, és megkérdezem. – Mire gondolsz, bébi?

Nem válaszol azonnal, csak lehajtja a fejét. Aztán a megforgatja csípőjét, felemeli a fejét, és elcsavarja a nyakát, hogy a válla fölött rám nézhessen. A hangja rekedtes, mintha nehezen tudná kimondani a szavakat, de lenyűgöz, amikor azt mondja. – Még soha nem volt ilyen.

– Mi? – kérdezem halkan, hogy kiadja magából az érzéseit, mert tudom, hogy nem a csodás szexről beszél.

Stephanie megrázza a fejét, mintha nem akarná bevallani, és elkapja a tekintetét. Az ujjaimat a csípőjére nyomom, és bátorítom. – Biztonságban van nálam. Bármi is legyen az.

Tekintete visszasiklik rám, megakad, és azt mormolja. – Hogy milyen vágyat érzek arra, hogy elengedjek mindent, amiben valaha hittem.

A farkam válaszul lüktetni kezd, pedig tudom, hogy megint nem a szexről beszél. Nem kell elmagyaráznia, de a szívére zárt lakatról és a bizalmára rázárt ajtóról beszél. Már az is látszik rajta, hogy ez a beismerésegy kicsit fájdalmas neki, és nem akarom túlzásba vinni.

– Akkor most azonnal engedd el – mondom neki mosolyogva, miközben hüvelykujjammal nyugtatóan dörzsölöm a bőrét. – Esküszöm, hogy biztonságban vagy velem.

Rám mosolyog, és azt mondja. – Rendben.

Aztán elengedi.

 

—

 

– El vagy lazulva? – kérdezem Stephanie-t, miközben egymás mellett fekszünk az ágyamon, és ismét a mennyezetet bámuljuk, újra normálisan lélegzünk, a testünk teljesen kielégült. Ez a szokásos pozíciónk, mintha a mennyezet minden dilemmánkra választ adna.

– Mmm-hmmmm– dorombolja.

A kezem végigcsúszik a matracon, és megragadja az övét. A fejünk forog a párnákon, egymásra nézünk, és ő elvigyorodik. – Azt hiszem, hogy megtörtél.

– Jó – viszonzom a mosolyát. – Szeretlek megtörve, hajlékonyan, és minden követelésemre hajlandónak látni.

Stephanie felhorkan, és visszanéz a mennyezetre. – Azt hiszem, jobb, ha túl leszünk rajta.

– Vágjunk bele! – mondom bátorítóan, miközben feltolom magam, és hátradőlök, hogy a párnáknak és a fejtámlának dőljek. Ő is feltolja magát, és nem áll ellen, amikor közelebb húzom magamhoz, és az oldalamhoz bújtatom, a karomat védelmezően a válla fölé helyezve.

– Hol a telefonod? – kérdezem tőle.

– Hadd használjam a tiédet! – mondja, én pedig meglepetten pislogok rá, de felkapom mellőlem a matracról, és átnyújtom neki. – Miért az enyémet?

– Mert az anyám nem fogja felvenni, ha látja, hogy én hívom – mondja tényszerűen, és még mindig megdöbbent, mennyire elfogadta Stephanie azt, hogy milyen bunkók is a szülei.

– Komolyan? – kérdezem undorodva.

Stephanie tekintete az enyémre tapad, és együttérzően rám mosolyog. – Ne sértődj meg túlságosan. Én sem veszem fel, ha hív.

Nem értem, és valószínűleg soha nem is fogom, de be kell látnom, hogy Stephanie csak ennyit ismer, és valószínűleg eddig ennyit is tudott, amíg nem jöttem.

Egy számot tárcsáz, és kihangosítja ugyanolyan udvariasan, mint én. A második csörgésre felveszik, pont, amikor magamhoz húzom Stephanie-t.

– MarisFrazier beszél – szól bele egy élénk, komoly hang.

Stephanie a telefont kettőnk között tartva megszólal. – Én vagyok az, Maris.

Stephanie azt mondta, hogy mindig a keresztnevükön szólította a szüleit, Michaelnek és Marisnak. Azt mondta, ezt olyan fiatalon nevelték bele, hogy már nem is emlékszik rá, hogy ezt tanították volna neki. Az is teljesen lenyűgözte, amikor bentlakásos iskolába került, és megtudta, hogy a legtöbb gyerek anyának és apának hívja a szüleit.

Egy pillanatnyi csend támad, mielőtt az anyja végre megszólal. – Új telefonszámot kaptál?

Semmi melegség vagy öröm, hogy a lánya hangját hallja. Csak egy visszafogott kíváncsiság a mobiltelefonja iránt.

– Nem. Csak egy barát telefonját használom – mondja.

Újabb pillanatnyi csend, majd egy halk köhintés, mielőtt az anyja megszólal. – Nos… hogy vagy?

– Terhes vagyok – válaszolja, én pedig olyan meglepetten veszem a levegőt, hogy köhögni kezdek. Felé fordulok, hogy elkapjam Stephanie tekintetét, miközben a könyökömbe köhögök, ő pedig csak közönyösenmegrándítja a vállát.

– Mi vagy? – sziszegi az anyja.

– Terhes – mondja Stephanie. – Felcsináltak egy egyéjszakás kalandban.

Még jobban köhögök, teljesen ledöbbenve azon, mennyire más ez a beszélgetés, mint a szüleimmel folytatott, és látom, hogy Stephanie lázadó lányként elmondta magáról, hogy mi lett vele, hogy reakciót váltson ki a szüleiből.

– Jézusom – motyogja az anyja megvetően, és még az arckifejezését is el tudom képzelni, mintha kutyaszar szagát érezte volna.

Stephanie nem válaszol, csak türelmesen vár, és tudom, hogy ez a beszélgetés valószínűleg megszokott.

Végül az anyja újra megszólal, halkan, mintha attól félne, hogy meghallják. – Még nem állok készen arra, hogy nagymama legyek. Túl fiatal vagyok hozzá.

Ekkorra már abbahagytam a köhögést, de ismét megdöbbentett az ilyen fokú önzés.

Stephanie közömbösen válaszol az anyjának. – Ne aggódj, Maris. Nem kell senkinek sem elmondanod.

– Nos, rendben – mondja tétovázva, és én nem tudom megállni.

– A pokolba is – motyogom elég hangosan ahhoz, hogy Stephanie rám pislogjon, mielőtt a telefonra nézne.

Az anyja hangja éles. – Valaki van velünk a telefonnál?

– A kicsi apukája – mondja Stephanie, és most már tudom, hogy csak még mélyebbre döfi a kést, miután feladott minden reményt, hogy a szülei tényleg boldogok vagy támogatók lesznek.

– Ennek magánügynek kellene lennie – csattan fel rá az anyja.

– Rendben – mondja Stephanie könnyedén, miközben rezzenéstelen tekintettel néz rám. Egyetlen rohadt dologhoz sem nyúl a telefonon, csak azt mondja anyjának. – Kikapcsoltam a kihangosítást. Csak te meg én vagyunk.

Stephanie az ajkához emeli az ujját, és int, hogy legyek csendben a hívás további részében. Megpróbálok, de tudom, hogy nem lesz könnyű.

– Mit vársz el Michaeltől és tőlem? – kérdezi MarisFrazier, és ez megtöri az utolsó csepp reménysugarat is bennem, hogy talán Stephanie túlzott a szüleivel kapcsolatban és arról, hogy képtelenek törődni a gyerekükkel.

– Semmit, Maris– mondja Stephanie kellemes hangon. – Neked és Michaelnek semmi okotok az aggodalomra. Csak tudatni akartam veletek, mert ez elég nagy változásokat hoz az életemben, és lehet, hogy elég elfoglalt leszek. A kapcsolatfelvétel lehet, hogy csak szórványos lesz.

Az anyja hangjában a megkönnyebbülés egyértelmű és undorító. – Nos, rendben, akkor… ez jó. És köszönöm, hogy szóltál. Kedves volt tőled, ezért nem aggódtunk.

– Persze – mondja Stephanie könnyedén, én pedig csak hallgatom, zavartan és dühösen a szóváltás miatt.

– Mennem kell – mondja gyorsan az anyja, és megmondhatom, hogy ez hazugság. – Van egy találkozóm, amiről késésben vagyok.

– Rendben. Hamarosan beszélünk – feleli Stephanie könnyedén, és tudom, hogy ez is hazugság. Kizárt, hogy Stephanie sokat akarjon majd beszélni a szüleivel a terhességről.

– Viszhall – mondja az anyja, és a telefon szétkapcsol.

Stephanie a hajába túr, és megkönnyebbülten felsóhajt. A telefonra meredve azt mondja. – És ez, hölgyeim és uraim, az a szörnyeteg-műsor volt, amit anyámnak hívok.

– El sem tudom képzelni, Stephy– motyogom, miközben kiveszem a kezéből a telefont, és a karjaimba húzom. Államat a feje tetejére támasztom, ő pedig átöleli a derekamat, és egy pillanatig csendben ülünk. Végül azt mondom. – Mindent meghallgattam róluk, amit meséltél, de egyszerűen nem tudtam felfogni. Hogy lehet ennyire… ennyire…

– Hideg?

– Igen.

– Távoli?

– Határozottan.

– Seggfej?

– Száz százalékig – értek egyet, és mindketten nevetünk.

Mert őszintén… mit mást tehetnénk még ebben az esetben?