8.-9. Fejezet

Sawyer Bennett: Lucas

 

8. fejezet

Stephanie

 

Fordította: Mandy

 

– Hogy érzed magad? – kérdi Lucas, ahogy bámulom őt az ajtóban. Kopogtatott, a szívverésem felgyorsult és szélesre tártam az ajtót.

És nem tudom, hogy lehetne ez a férfi számomra még gyönyörűbb.

Szexibb.

Biztonságosabb.

Várj…biztonságosabb?

De igen. Ahogy belenézek azokba a mogyoróbarna szemekbe, amikben nyilvánvalóan lassú tűz ég, mert valljuk be, a szex fenomenális és el fogunk jutni oda, de mást is látok a kifejezésében. Az örömöt, hogy lát engem, a miattam való aggódást és talán még egy kis csintalanságot is látok benne, amitől pillangók repkednek a gyomromban.

Igen. Luckal jól érzem magam, és biztonságban érzem magam ebben a barátságban, amit eddig felépítettünk. Soha nem beszélek a szüleimről, de neki mégis beszéltem. Lényeg a lényeg, hogy egy bizonyos fokig megbízom benne. Tudja, mitől vagyok olyan, amilyen, és mégis meg akar ismerni, és együtt vágunk bele ebbe a terhességbe.

Imádom, ahogy ott áll a lakásom ajtajában, és nem lép be, míg meg nem kérdezi a számára legfontosabb dolgot.

– Nagyszerűen érzem most magam – válaszolom mosolyogva, majd ellépek a küszöbtől, hogy bejöhessen. – A minta határozottan megállapítható.

Bólint, ahogy elsétál mellettem, mert tudja, hogy a reggeli rosszullétekről beszélek. Mivel nem találkoztunk az elmúlt négy napban, többnyire üzenetben tartottuk a kapcsolatot, bár volt egy éjszakai telefonbeszélgetés is, mivel a héten Floridában volt, ami talán egy kicsit túl forróra sikerült mindkettőnk számára.

Tovább beszélek, ahogy becsukom az ajtót, és követem őt a nappaliba. – Szóval úgy tűnik, igazából csak a reggeli rosszulléteim vannak.

– Minden reggel, igaz? – kérdi.

Bólintok, figyelem, ahogy leül a kanapéra, és feldobja a lábait is rá, mintha az övé lenne a hely. Valahogy tetszik, hogy milyen kényelmesen érzi magát itt. Soha nem képzeltem, hogy olyan típusú ember lennék, akihez átjön valaki, és pihenésképp felteszi a lábait. – Csak néhány óráig tart, mint például vasárnap is, hogy elmúlt és vissza se jött másnap reggelig. És nem is mindig hányok, ami jó, mert utálok hányni a munkahelyen.

Amiket olvastam a reggeli rosszullétekről, mindenhol azt írták, hogy előfordulhat szórványosan vagy folyamatosan is, de általában a tizenhatodik hét után elmúlik. Mióta nálam elkezdődött, folyamatosan volt, de szerencsére nem tartott sokáig.

Múlt vasárnap Luc megtapasztalhatta a legrosszabb oldalamat is. Kihánytam a belemet, szőrös volt a lábam, és bűzlött a leheletem. De mégis velem lógott egész nap. Kora délután, miután lezuhanyoztam, fogat mostam négyszer, leborotváltam a lábaimat, és megbizonyosodtunk arról, hogy nem leszek újra rosszul, Luc bebújt velem az ágyba, és varázslatos volt, mint mindig.

Vele kapcsolatban minden varázslatos szexuális téren, de ahogy megvitatom a reggeli rosszullétemet a leendő babám apjával, tudom, hogy ő ennél több számomra. Ettől halálra rémülök, mivel még mindig megvannak a határaim, de ő olyan zökkenőmentesen csúszott át a védőpajzsom alatt, hogy nem sajnálom tőle a terhesség miatti aggódást.

– Azt hittem, hozol pizzát – mondom neki, ahogy rájövök, hogy nem látok pizzát.

– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova – feleli lazán.

Felkapom a fejem, és ráncoloma szemöldököm. – Tessék?

– Menjünk el valahova enni valamit?

– Mint egy randi? – motyogom.

Luc rámvigyorog. – Nem muszáj így hívnunk. Simán nevezheted baráti pizzázásnak vagy, hogy az apuka megeteti az anyukát. Ahogy akarod.

Figyelembe veszem ezt és a laza magatartását, és bár igen, szórakoztatóan kényelmes volt eddig, de csak mert megegyeztünk, hogy ez nem más, mint alkalmi szex. Kihasználtuk ezt a kiváló lehetőséget, hogy tényleg csodálatos, fenomenális szexben legyen részünk, felhasználva a köztünk lévő kémiát. Az én szememben elmenni együtt egy étterembe vacsorázni messze áll attól, hogy ő hoz magával pizzát, ami után egy irgalmatlan mocskos szex következik, így a pizza nem más, mint üzemanyag az állóképességhez.

És ez nyugtalanná tesz. Reményt ébreszt bennem, és izgatottá tesz aziránt, ami a horizont mögött lehet vele, és ettől a vér is megfagy bennem. Körülbelül hat éves korom óta megtagadtam a reménykedést bármilyen személlyel kapcsolatban, és maga a tény, hogy Luc ilyen mély hatással van rám, veszélyes. Fenyegeti a falaimat, amik sajnos már omladoznak a végeken.

Igen, szeretem Luc társaságát.

Ez adott. Vágyom erre a férfira, és ez nem is fog megváltozni. Nem is akarom megváltoztatni, és igazából a legbiztonságosabb az lenne számomra, ha a megegyezésünkhöz tartanám magamat, és ezt fenntartanám egy fesztelen stílusban. Nagyon akarom őt, de nem akarom akarni úgy, ahogy szükségem lenne rá. Ezt a részemet még soha nem adtam másnak. Jelenleg nem vagyok biztos abban, hogy ez a kettőségem a tomboló hormonoktól, vagy a múltbeli tapasztalataimból származnak, de le kell csitítanom a dolgokat olyan szintre, hogy az kényelmes legyen a számomra. Tudom, ha nem teszem meg, akkor be fogok zárkózni, és ki fogom zárni őt, de ezek egyike sem lehetséges opció.

Úgyhogy úgy döntök, pontosan arra fogok fókuszálni, amire számíthatok nála, és így vissza tudunk térni arra a szintre, ami mindkettőnk számára működhet. A kanapéhoz sétálok, kezeimmel a puha pamutszoknya anyagát markolászva, amit felvettem egy pólóval, mikor hazaértem a munkából. Felcsúsztatom a combomon, és bizsergést érzek a lábaim között, ahogy Luc szemei elsötétülnek a vágytól, ami nem a vacsorára irányul, hanem rám.

Az egyik térdemet a kanapé szélére helyezem, a másik lábamat átlendítem, így lovaglóülésben ülök a csípőjén. A szoknyám testhezálló, így az anyag nem mozdul feljebb a combom közepénél, de Luc nem elégszik meg ezzel. Kezeivel azonnal félretolja az enyémeket az útból, szétteríti a lábaim tövénél, és a szegélyt még feljebb tolja.

Tekintete felkúszik, és találkozik az enyémmel. – Gondolom, nem akarsz elmenni vacsorázni?

Luc hangja rekedt a vágytól, és ez ugyanúgy beindít, mint az érintése.

– Nem vagyok éhes – motyogom, remélve, hogy ez felbátorítja a kezeit, hogy feljebb mozduljanak. Már szexeltünk a kanapémon.

– Hát, én igen – mondja Luc határozottan, és egy pillanatra heves csalódottság önt el, hogy nem tudom elcsábítani. De a gondolat gyorsan eltűnik, mikor felpattan a kanapéról, erőteljes testével feltolva a saját súlyát és az enyémet. Átölelem a vállát, lábaimmal a derekát, kezeivel a fenekemet támasztja meg.

Olyan gyorsan megpördül, hogy megszédülök, aztán ledob a kanapéra. Megkapaszkodok néhány párnába, hogy felhúzzam magam, de megfogja a mellkasomat és lenyom. Elkövetem azt a hibát, hogy belenézek a szemeibe, és látom, hogy ragyognak, és esküszöm, egy mikroorgazmus éri el a lábam közét, ahogy a méhem megrándul.

Luc keze a szoknyám alá siklik, megfogja a bugyimat, és egy durva rántással letépi. Aztán végigsimítja a vádlimat, és szétválasztja a lábaimat, egyiket felteszi a kanapé támlájára, a másikat leengedi a földre. Mozdulatai magabiztosak és dominánsak, és egy szót sem szól. Most tökéletes alfahím és rájövök, hogy nagyon kedvelem ezt a Lucot. A szívverésem felgyorsul és mikor a szoknyámat felhajtja a csípőmig, a hideg levegő érintése tudatja velem, hogy a bugyim már átázott.

Ha eddig bizonytalan is voltam Luc szándékaival kapcsolatban, most már kétségem sincs, hogy amikor éhségről beszél, akkor nem a pizzára gondol. Letérdel, és a combjaim közé temeti az arcát. A könyököm az ülésbe nyomódik és a fejem hátrabicsaklik, ahogy egy rekedt nyögés szakad fel belőlem. Luc keze becsúszik a fenekem alá, felhúz magához, miközben a feje előre-hátra ingázik. Apró, elismerő hangokat hallat, ahogy a szája dolgozik rajtam, nem titkolva, mennyire vágyik rám.

Felemelem a fejem és végignézek a testemen, a habzsolás látványától az eddig is szaggatott lélegzetem elakad. Luc szemei – azok a gyönyörű arannyal és barnával átszőtt zöld szemek – felnéznek rám. Megáll, felemeli a száját, hogy megnyalja ajkait, és elvigyorodik. – Sokkal jobb, mint elmenni vacsorázni.

Kifújom az összes levegőt. – Soha többé nem megyek vacsorázni.

Luc kuncog, és lehajtja a fejét, nevetésének visszhangja végiglüktet rajtam. Nyelve köröz a csiklóm körül, a testem hevesen megremeg a csodálatos érzésektől, amiket bennem okoz.

– Rohadt jó ízed van, Stephy – motyogja Luc belém, mielőtt az ajkát összeszorítva szívni kezd.

Felsikítok, ahogy a gyönyör a belsőmbe nyilall. Görgeti a csiklómat a nyelvével, forgatja, nyalogatja és pöcköli. A csípőm mozogni kezd, nem igazán azért, mert több kell, hanem csak részt követel ebből a csodálatos intim egyesülésből. Ez az egyik legintimebb dolog, amit a párok együtt csinálhatnak, és emiatt én eddig mindig távol tartottam a pasikat ettől.

– Luc – nyögöm, ahogy a testem kezd megfeszülni. – Olyan közel vagyok.

Válaszul morog, így még több vibráció éri a csiklómat, és még egy erős nyelvcsapás hatására elkezdek darabokra hullani. Nem egy erőteljes hullámmal, sokkal inkább mint egy finoman gördülő viharfelhő. Olyan gyönyörű dübörgéssel söpör át rajtam és önt el a megkönnyebbülés, hogy halkan kántálni kezdek az orgazmusom ütemében. – Igen, igen, igen, igen, igen.

Lassan csillapodik, lassan a végére ér, az orgazmusomnak idő kell, hogy lecsendesedjen, ez az idő Lucnak több, mint elég, hogy felmásszon a testemen és rámnehezedjen. Érzem, ahogy kőkemény farka belenyomódik a hasamba, ahogy arca fölém magasodik, szemeiben a lángolás egy kicsit sem halványodott.

– Hű – mondom halkan, kezem a mellkasára téve. Vadul ver a szíve, és imádom, hogy ugyanolyan izgatott attól, amit velem tett, mint attól, ami most következik.

Luc lustán elmosolyodik, aztán elfordítja a fejét, hogy megcsókoljon. Lágyan simítja ajkait az enyémhez, aztán végigsiklanak az arcomon egész a fülemig, és azt suttogja. – Élvezni fogom, hogy újra ezt csinálhatom veled.

Testem finoman megborzong, kezeimmel átölelem a vállait majd a fejét, és beletúrok a hajába. Hátrahúzódik és rámnéz, mikor megszólalok. – Én is élvezni fogom, hogy viszonozhatom a szívességet.

Egyetértése jeléül felmordul, aztán feltolja magát rólam. Még mielőtt levegőt vehetnék, felkap a karjaiba, és a folyosó felé fordul. – Menjünk a hálószobába. Ott több hely van.

– Aztán rendelünk pizzát? – kérdezem félénken mosolyogva.

– Aztán rendelünk pizzát – ért velem egyet.

 

—

 

Sokkal, sokkal később, miután viszonoztam a szívességet, és megettük a pizzát, és miután Luc négykézlábra állított, és megdugott hátulról, és miután az ágyra omlottunk, csak beszélgettünk és beszélgettünk és beszélgettünk.

Egyre könnyedebbé vált, és azon tűnődtem, hogy ez azt jelenti-e, hogy még több fal omlott le. Csodálkoztam és stresszeltem rajta.

– Biztos nem bánod, ha jövő héten elmegyek veled az orvosi vizsgálatra? – kérdezi Luc, ahogy egymás mellett ülünk az ágyamon, és egy doboz Ben & Jerry cseresznyés karamellás fagyin osztozunk. Kívántam, így jól bespájzoltam belőle.

– Persze – felelem, miközben veszek a fagyiból egy kanállal, és Lucnak adom a vödröt. – Miért bánnám?

Megvonja a vállát, amikor elveszi a dobozt, aztán a kanál felé nyúl. – Ez olyan személyes dolog, azt hiszem, és hát… ez a dolog köztünk olyan ideiglenes. Elég nehéz megértenem, hol vannak a határok az alkalmi szex és aközött, hogy része vagy egy terhességnek.

– Húha – fújom ki a levegőt, és rájövök, igazából én sem tudom, hol van a határa. Még úgy igazából nem is beszéltünk erről. Veszek a nagy levegőt, kiengedem, és kurvára remélem, hogy ez nem fog még több falat ledönteni. – Szerintem, ami a terhességet illeti, ötven százalékban bűnrészes vagy abban, hogy megtörtént, szóval szerintem egyenlően kéne osztoznunk mindenen. Úgyhogy igen…osztozhatsz velem az időpontokon is. Igazából megszülheted a gyereket is, ha akarod, de a lényeg… ezt kezeljük külön a szex résztől.

– Szóval a terhesség marad terhesség, másrész viszont a szexre csak annyi a kikötés, hogy monogámok leszünk? – kérdezi Luc, hogy tisztázzuk, még mindig csak a kezében tartva a kanalat és a vödröt anélkül, hogy egy harapást is evett volna.

– Nagyjából – mondom, és visszaveszem tőle a dobozt, de ő könnyedén elengedi.Ne állj egy terhes nő és a fagyija közé.

– Rendben, megpróbáljuk – fogadja el, én pedig megkönnyebbülök, mert nem hallok a hangjában egy cseppnyi hezitálást sem.

Kétséges, hogy tényleg tudjuk-e ezt így működtetni, de gyanítom, mindketten annyira élvezzük egymást, hogy nem igazán akarunk foglalkozni azzal, hogy ez valószínűleg a leghülyébb ötlet, amivel két ember előállhat. Szerintem mindketten homokba dugjuk a fejünket ezen a ponton.

És ahogy fekszek itt Luc mellett, fagyit eszegetve, egy hihetetlenül gyönyörű orgazmus után, rájövök, hogy most ez így rendben is van.

– Jules említette az ötletedet – mondja Luc, ahogy nyúl felém a jégkrémért és a kanálért.

Habozok, mielőtt válaszolnék, mert az ötlet, hogy összehozzuk a gyerekeket és az időseket, annyira személyes ügy számomra, hogy nem vagyok biztos abban, hogy el tudnék viselni bármilyen kritikát. Kockázatos volt, hogy Juleshoz fordultam, de mivel neki van gyakorlata az idősgondozásban, tudtam, hogy legalább megérti a dolog lényegét. De azt nem tudom, hogy Luc megérti-e. Sőt, inkább attól tartok, hogy szerinte ez rossz ötlet.

Volt már néhány hülye döntésem az életemben, de büszkén vállaltam őket. Mert minden elkövetett hibámból tanultam, és erősebb lettem tőle. Hoztam hülye döntéseket és hibáztam, mert soha nem kaptam tanácsot senkitől. Soha nem voltak olyan szüleim, akikre támaszkodhattam volna, nem voltak közeli barátaim, és mikor Hilda meghalt, egyetlen személy sem volt, aki támogatott volna, vagy segített volna az utamon. Úgy döntöttem, hogy erre úgy tekintek, mint valami hasznos dologra, mert én egyedül lettem ezzé az erős és független nővé, aki ma vagyok. És ha úgy döntök, hogy a szánalmas gyerekkoromra jó dologként tekintek, akkor kevésbé érzem magam magányosnak.

Kisimítom a takarót az ölemen, és arra gondolok, hogy milyen vicces, hogy mindketten itt fekszünk takaróval a meztelen testünkön. Luc a derekáig húzta fel, csodálatos felsőtestét szabadon hagyva, de én felhúztam a mellemig. Hát, itt tartunk, bensőségesen felfedeztük egymás testét, és mégis, mikor véget ér a szex, visszavesszük a páncélunkat – fizikai páncélt, mint ez takaró vagy a jelképes páncélt, hogy félek beengedni bárkit is.

– Jules? – kérdi Luc halkan, mire pislogok egyet, hogy kitisztítsam a gondolataimat.

Megparancsolom magamnak, hogy vállaljam a kockázatot, és kicsit megnyíljak, hogy lássam, mit gondol Luc. – Bocsi, de igen… Tudtam, hogy Julesnak lehetnek jó meglátásai a tapasztalata miatt.

– Jules őszinte lesz veled – mondja halkan, érezhető a rajongása a lány iránt. Hivatalosan még nem is a sógornője, de szerintem Luc már úgy gondol rá.

– És te mit gondolsz? – kérdezem, de aztán úgy érzem, hogy hányni akarok, mert megkérdeztem a véleményét. De miért is számít nekem a véleménye? De a francba is, számít. Visszatartom a lélegzetem, és megrázom a fejem, mikor nyújtja a jégkrémet.

Luc a tetejére teszi a kanalat, elfordulva tőlem leteszi a vödröt az éjjeliszekrényre, és széles mosollyal fordul vissza felém. – Szerintem csodálatos ötlet.

– Tényleg? – kérdezem ostoba mosollyal a képemen.

– Határozottan – mondja annyi meggyőződéssel a hangjában, hogy izgatott leszek a lehetőségtől. – De ha megcsinálod, akkor hogy fogod ellátni a feladataidat a múzeumban?

Huh. A múzeum. – Hát, lehet, hogy már nem sokáig lesz meg az a munkám.

– Mi? – kiált fel Luc, amitől felszaladnak a szemöldökei.

– Az előléptetésem csak egy ideiglenes pozíció volt, és úgy tűnik, hogy a finanszírozás hiánya miatt törölni fogják az eredeti beosztásomat, mikor felveszik az új kutatási és beszerzési igazgatót. Így másik munkát keresek, amihez van betegbiztosítás. Biztosítanom kell a stabil helyzetet, mielőtt bármi figyelmet szentelnék ennek az ötletnek.

– De nem válhat ez az ötlet a karriereddé?

– Hát, csak nonprofitként csinálnám – felelem.

– A nonprofit szervezetek is fizetik az igazgatójukat és a dolgozóikat – mutat rá Luc.

– Igen, tudom – mondom elmélázva, tekintetemet az ölemre szegezve. – De az túl bizonytalan. Nem hiszem, hogy ilyesmi után néznék, míg nincs egy állandó munkám, ami biztosítaná, hogy ki tudjam fizetni a számláimat. És ez csak egy szívügy-projekt lenne, amit elkezdenék, hogy aztán valaki más vigye tovább.

– De te is vezethetnéd, nem? – kérdi.

– Vezethetném vagy csak dolgozhatnék ott.

– És mi az igazság azzal, hogy zoológiai és geológiai diplomát szereztél? És ne mondd, hogy csak azért, mert szereted a köveket meg az ásványokat.

Felemelem a fejem és ránézek. A fejét kötekedőn billenti felém.

Játszhatnám a hülyét, de szerintem Luc tudja, hogy ennyire már kiismert engem, úgyhogy elmondom neki az igazságot. – Ezek nagyon könnyű szakok voltak, és tudtam, hogy a szüleim valószínűleg be fognak rágni, ha nem a Stanfordra megyek, vagy valami ilyesmi helyre. Megtettem mindent, hogy magamra vonjam a figyelmüket, még ha ez rossz figyelem is volt és hát… ez legalább kiváltott belőlük valami reakciót.

– Gondolom nem jó reakciót.

Szomorúan elmosolyodok. – Nem fogadták jól. De tudod, nem volt semmi irány az életemben. Fogalmam sem volt, hogy mi akarok lenni. Hildán kívül nem volt példaképem, és habár ő nagyon sokat foglalkozott velem és szeretett, nem kaptam semmilyen útmutatást a fontos dolgokról, mint például, hogy mi lennék, ha nagy leszek.

– Akkor szerintem tényleg bele kellene ásnod magad ebbe – mondja Luc, átnyúl és megszorítja a combomat. – Ez olyasmi, ami láthatóan kedves a szívednek. Segíthetek néhány kutatást végezni, hogy kezdd el.

Ez az egyszerű ajánlat, hogy segít utánanézni, megdobogtatja a szívemet. Elég jól megismertem Lucot, hogy tudjam, milyen lovagias, és már majdnem azt vártam, hogy pénzt ajánl nekem. De nem tette, és ettől még jobban kedveltem, mert szerintem ő is tudja, hogy büszke vagyok arra, hogy elláttam magamat, mióta elég idős vagyok, hogy megértsem a felelősség jelentőségét.

– Elfogadom a segítséged – mosolygok, és nagyon is elégedett vagyok a döntésemmel, hogy elfogadjam, amit mások felajánlanak. – Jules azt mondta, ő is segít és körbeszimatol.

– El kéne velem jönnöd szombaton este a buliba – böki ki Luc. – Egy csapattársam szülinapja lesz, és Jules is ott lesz. Mindegyikünknek lehet valami ötlete.

Csak bámulok rá, és próbálom kitalálni, hogy ez a meghívás más-e, mint amikor vacsorázni akart vinni. Elég higgadtnak tűnik, és remek lenne beszélgetni a koncepcióról két olyan emberrel, akik szerint ez jó ötlet. Nem olyan lenne, mint egy randi, mert vele és Julesszal lógnék. Így tisztán megtartanánk a barátság-extrákkal szintet, miközben erősíthetném a barátságot mindkettejükkel. Akkor még hazudhatnék is magamnak, hogy a dolgok lazák maradnának köztünk akkor is, ha elfogadnám a meghívását, mivel azt jelentené, hogy a projekthez gyűjtünk ötleteket.

– Rendben – szélesen elmosolyodok. – Szeretek veled és Julesszal lógni.

– Szuper – mondja Luc, majd elfordul, és felém nyúlva megragadja az államat. Előrehajol, és egy vad csókot nyom a számra, majd elhúzódik. – És megismerheted a húgomat is, Simone-t. Ő is ott lesz.

– Húgod? – kérdem meglepődve. Tudtam, hogy van neki, de azt nem, hogy itt van, és most azon tűnődök, hogy ez nem egy csapda-e, hogy a húga találkozzon velem.

– Igen – motyogja, és hallom a lekicsinylést a hangjában. – Megjelent tegnap Max ajtajában, és elmondta nekünk, hogy otthagyta a sulit.

Felvonom a szemöldököm. – Nem azt mondtad, hogy most diplomázik, és orvosképzőbe fog menni?

– Ez volt a terv – mondja Luc keserűen. – De tegnap délután beszélgettünk vele Maxszel, és hajthatatlan, hogy nem megy vissza, úgyhogy egy ideig itt marad. Fogalmam sincs, mi van vele, de úgy tűnik, itt marad egy időre, úgyhogy akár meg is ismerheted.

– Meséltél neki rólam? És a babáról?

Megrázza a fejét. – Nem. Csak úgy foglak bemutatni neki, mint egy barátunkat.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. Szerintem bölcs dolog, hogy Luc nem mondja el a családjának, míg nem bizonyosodunk meg róla, hogy minden rendben van, de én rettegek a naptól, mikor az emberek rájönnek majd. Én civil vagyok, és zűrös lehet, ha egy profi sportolótól lesz gyereked.

Azt hiszem, ezzel csak akkor kell foglalkoznom, ha odaérek, nincs értelme sokat aggódni ezen most még. Amúgy is van elég aggódnivalóm, figyelembe véve, hogy kezdek érezni valamit Luc iránt, és ez csodálatos, de rémisztő is egyszerre.

 

Sawyer Bennett: Lucas

 

9. fejezet

Lucas

 

Fordította: Mandy

 

– Ne nézd már folyton az órádat – motyogja Jules a szája sarkából, miközben felém hajol. – Itt lesz.

– Igen, tudom, – mondom, és körbepillantok az embereken, akik Garrett házában összegyűltek. Az ő születésnapját ünnepeljük, ami igazából múlt hónapban volt, de olyan volt a beosztásunk, hogy nem igazán volt megfelelő hétvégénk egy bulira. Így aztán most tartjuk, és bár én még elég új vagyok a csapatban, de nagyon jó barátságba kerültem Garrett-tel. Ő is olyan rohadt nyugis – mit Max és én –, és gondolom a hasonló a hasonlót vonzza.

Stephanie ragaszkodott hozzá, hogy itt találkozzunk, és annyira nem vagyok hülye, hogy ne fogjam a lényeget, hogy így biztosan azt hiszi, ettől kevésbé lesz “randi-szerű” az ő szempontjából. Ami rendben is van. Tiszteletben tartom a határait. Szerintem néhol elmosódnak és összezavarodnak, de akkor is tiszteletben tartom.

A határ egyik oldalán nem vagyunk mások, csak barátok, akik szeretnek dugni. A másik oldalán pedig szülőtársai leszünk egy gyereknek, aki nem volt betervezve. Valami azt súgja, az egyiknek engednie kell, és biztos vagyok abban, hogy ez nem a gyerek oldala lesz, mert az a legfontosabb.

Vicces, hogy milyen drasztikusan megváltozott az életem mindössze három hét alatt, és bár hatalmas sokk volt, de igazából nagyon jól fogadtam a sorsomat. Mindig is akartam gyerekeket. Legalább hármat akarok, lehetőleg egy feleséggel együtt. Olyan idilli családi életem van, hogy ugyanezt kívánom magamnak is.

De ez most nem abban a sorrendben történik, ahogy gondoltam, hogy fog – mert a feleség lenne az első –, és sokkal korábban történik, mint terveztem – legalább öt év múlva. Most lettem huszonhét éves, Stephanie pedig huszonnyolc. Nem gondoltam gyerekekre harmincéves korom előtt, mert őszintén úgy gondoltam, hogy akkor leszek életem teljében.

Hát igen. Bármihez tudok alkalmazkodni.

És ekkor meglátom Stephanie vörös feje búbját, ahogy átsétál a tömegen, ami Garrett nyitott konyhájától egész a szomszédos nappaliig húzódik. Mindkét helyiség hatalmas, és bőven elfér benne egy hokicsapat – habár nem mindenki jött el – és a vendégeik.

Erre-arra kanyarog, aztán végül meglátom az arcát. A szemembe néz, és tétován elmosolyodik, majd idegesen eltűri a haját a füle mögé. Az a kibaszottul gyönyörű haj, ami olyan jól néz ki az öklömre csavarva. Csak tincsek tömege, vad és zabolátlan. Ahogy Stephy is az ágyban, és bassza meg, ez nagyon tetszik.

– Sziasztok – köszön, ahogy felém és Juleshoz sétál, tekintete ide-oda jár köztünk.

Max elment Simone-nal, tesznek egy bemutatkozós kört. Míg ő kicsit elnézőbb volt vele, hogy otthagyta az iskolát, én nem titkoltam, hogy szerintem ez élete legostobább lépése.

Szükségtelen megemlíteni, hogy most egy kicsit dühös rám, de akkor is szeretném, hogy megismerje Stephanie-t, amikor visszajönnek.

– Szia – mondom megemelve az államat. – Örülök, hogy sikerült eljönnöd.

Ez baráti.

Nincs ölelés vagy puszi, ami megsérthetné a kötöttségek-nélküli-szex határait, ami kicsit gáz. Lefektethetem őt, és addig szívhatom a csiklóját, míg a nevemet nem sikítja, de nem adhatok neki egy puszit üdvözlésül, mert ez igazából sokkal intimebb, és már egy kapcsolatról árulkodna.

Teljesen elbaszott indoklás, de mindketten belemegyünk.

– Bocsi, hogy késtem – szabadkozik, ahogy körbenéz a konyhában, ahol az ételek mellett állunk. – Elfelejtettem, hogy tankolnom kell.

– Nem gond – jelenti ki Jules. – Örülök, hogy eljöttél, és kíváncsian várom, hogy a non-profit ötletedről beszélgessünk.

– Én is – mondja Stephanie közelebb húzódva Juleshoz, mosolya vadul energetikus és lelkes.

Megmosolyogtat, hogy ennyire feltüzeltnek látom. Utálok arra gondolni, hogy olyan munkája van, ami épp csak kielégítő számára. Én kurvára imádom az enyémet, és ez jelenti a boldogságom nagy részét. Szeretném látni, hogy ez legyen Stephanie-nél is, nem csak azért, hogy kompenzálja azokat a dolgokat, amik nincsenek meg neki, hanem azért is, hogy átadhassa a gyermekünknek, hogy bármi lehetséges, ha igazán akarjuk.

– Kértek valamit enni, aztán leülünk valahova? – kérdezem, a vállam fölött az ujjammal mutatva a hosszú pult felé, ami tele volt étellel. Garrett egy keleti Észak-Karolinai barbecue-t választott, és majd éhen halok.

– Jól hangzik – mondja Jules, Stephanie is rábólint.

– Haver – hallom a hátam mögül, és két nehéz tenyér nehezedik a vállaimra, majd néhányszor megszorít. Ahogy megfordulok, hogy megnézzem, a kezek megpaskolnak keményen, mielőtt visszahúznák őket. Megpillantom Cash McCaint, akit a héten hívtak be alsóbb ligából, hogy feltöltsék a harmadik sorunkat, mert a védőnknek combizomhúzódása van. Huszonegy éves, energikus és egy kicsit idegesítő. Azon tűnődöm, hogy én is így viselkedtem-e ennyi idősen, és ha igen, hogy sikerült lefektetnem bárkit is.

– Mi a helyzet, fiú – kérdezem egy rövid mosollyal.

– Csúcs ez a buli – mondja, és túlzóan körbemutat a karjával.

Körbenézek, és azon tűnődök, mióta jelent egy grillezés és szülinapi sütizés “csúcs”-ot, de aztán megválaszolja a kérdésemet.

– Úgy értem… Mindig is azon gondolkodtam, hogy buliztok a magasabb ligában, és hát… ez olyan stílusos és elegáns – áradozik.

Visszapillantok az ételekre. Ezüst tálcán vannak, úgyhogy szerintem stílusos.

– És hűha, kik vannak itt? – Cash kihúzza magát, állát behúzza, és végigméri Julest meg Stephanie-t.

A kölyök még nincs itt olyan régóta, hogy ismerje Julest, úgyhogy fontosnak tartom, hogy megfelelően mutassam be. – Ő itt Jules, a leendő sógornőm.

És ekkor ez a kis védő farok egy kicsit lenyűgöz engem. Teljesen tisztelettudóvá válik, és kinyújtja a kezét Julesnak. – Ó, húha. Max mindig rólad beszél. Örülök, hogy megismerhetlek.

Ez nem lep meg. Max állandóan Julesról beszél, olyan idesegítően aranyos módon.

De aztán Cash újra idióta lesz, mikor kinyújtja a kezét Stephanie felé, akit az arckifejezéséből ítélve, ez rettentően szórakoztat.

– Cash McCain vagyok– mondja, a hangja olyan sima, mint a selyem. – És te lehetsz a leggyönyörűbb teremtmény, akit valaha láttam.

Nehezen állom meg, hogy ne hallgattassam el, mikor Jules felhorkan mögöttem. Stephanie megrázza a kezét, és még csilingelően nevet is hozzá, mikor Cash felemeli a szájához és megcsókolja az ujjperceit. Elfojtok egy szemforgatást, mert Cash sehol nincs Stephanie ligájához képest, ráadásul túl fiatal is hozzá, nem csak korban, de érettségben is.

– Haver – gúnyolom Cash korábbi szavait, a kezemet a vállára teszem, és elég erősen szorítom, hogy elengedje Stephanie kezét. – Kicsit nyálasan flörtölsz.

– Ó, hát nem is tudom – cukkol Stephanie egy pajkos mosollyal. – Nekem megfelelt.

– Komolyan? – kérdem felvont szemöldökkel. – Szerinted ez jó flörtölés volt?

– Minden flörtölés jó – mutat rá Stephanie.

– Igen, de… a nyálas flörtölés nem jó – állítom.

– Haver – vág közbe Cash –, én itt állok, miközben te tönkreteszed a játékomat.

Jules újra felhorkan, és ezúttal rászorítok Cash vállára, mielőtt “barátságosan” eltolom, és mivel biztos akarok lenni abban, hogy tudja, viccelek, szívélyesen rámosolygok.

Vagyis… csak félig viccelek.

– Tűnj el, kölyök – mondom neki. – Ez nem a te ligád.

És mivel ő egy nagyon jó természetű ostoba pöcs, felnevet és ujjával rámmutat. – Te vagy a férfi, Lucas. Bármit mondasz, megteszem.

Mindhárman nézzük, ahogy Cash beleolvad a tömegbe, aztán Jules megszólal. – Látjátok… én ilyennek képzelem az összes profi sportolót.

– Fiatal, ostoba és idióta? – kérdem.

Stephanie beleboxol a karomba. – Hagyd őt békén. Aranyos volt.

Mindannyian felnevetünk, aztán az ételek felé fordulunk, és teszek egy széles mozdulatot. – Csak Önök után, hölgyeim.

Púposan megrakott tányérokkal mutatom az utat a tömegen keresztül ki a Garrett házának hátsó részén lévő nagy, kültéri fedett teraszra. Itt kint nincs olyan sok ember, mert kissé hűvös van, de mivel két kültéri hősugárzó is működik, elviselhető.

Kiszúrom Maxet és Simone-t a sarki asztalnál, Hawke-kal és Vale-lel beszélgetnek. Hawke és Max elég jóban vannak, Vale pedig az egyik edzőnk. Szerintem mindketten jófejek. Ahogy közeledünk az asztalhoz, Simone tekintete Stephanie-ra téved, mivel mondtam neki, hogy ma este egy barátot hozok magammal. Ő persze azt gondolta, hogy a “barát” valami többet jelent, és gyakorlatilag tényleg így van az extrák miatt, de meggyőztem róla, hogy itt nincs szó ilyesmiről.

És ez még engem is alaposan összezavar.

Hawke és Max azonnal felállnak, és átadják székeiket Julesnak és Stephanie-nek. A lányok elhelyezkednek, a fiúk pedig körben állnak körülöttük.

Elkezdem a bemutatkozást. – Simone, ő a barátom, Stephanie.

Egymásra mosolyognak, és Simone megszólal:– Örülök, hogy megismerhetlek.

– Szintén – válaszol Stephanie.

Egy kicsit csevegünk mindenféléről, de aztán a beszélgetés végül Stephanie ötletére terelődik, hogy gyerekeket vigyünk az öregek otthonába. Szerintem kicsit zavarban van, hogy ilyen nagy tömeg előtt kell erről beszélnie, mikor azt hitte, csak Jules és én leszek itt, de a mosolyából látom, hogy nagyon sokat jelent neki, hogy mindenki ennyire lelkesedett érte.

Ahogy figyelem őt, barátokkal, családdal és munkatársakkal beszélgetni az asztalnál, újra lenyűgöz, hogy milyen társaságkedvelő. Hatalmas személyisége van, ami vicces bölcsességgel párosul, nehéz elhinni, hogy ez csak a külső héja. Nehéz elhinni, hogy olyan nő van alatta, akit olyan mélyen megbántott az elhagyatottság, hogy nagy az esélye, soha nem kerülsz közelebb hozzá, mint a vicces és előzékeny személyiségéig, amit brilliáns védőpajzsként használ.

– Ki kell mennem a mosdóba – áll fel Stephanie a székről.

– Veled megyek – jelenti ki Simone, és eltolja magát az asztaltól.

– Szüksége van valakinek valamire? – kérdi Stephanie. Miután mindenki nemet mond, a lányok elindulnak vissza a házba.

– Tudjátok – szólal meg Jules, ahogy körbenéz az asztalon, de a tekintetét rajtam pihenteti meg. – Nagyon jó Stephanie ötlete,  és ha jól tudom, egyik szervezet sem nyújt ilyesmit ezen a területen. Remélem, tényleg végig fogja csinálni.

– Én is remélem – szólalok meg, de ennyiben hagyom. Nem osztom meg velük, hogy Stephanie nem csak a munkáját veszítheti el hamarosan, de nem is fog kockázatot vállalni egy új próbálkozással, hacsak nem áll teljesen készen arra, hogy egymaga csinálja. Annyira legalábbis már megismertem, hogy ezt teljesen függetlenül akarja csinálni – néhány tanácsot leszámítva, amit adhatunk neki. Ennek tetejében még szerintem egy kicsit a terhesség is túlterheli, és természetesen a figyelme inkább erre fog irányulni.

– El tudsz menni valamelyik bajnoki meccsre? – kérdezi Vale Julest, ezzel befejezve a témát, és elkezdve egy újat.

A bajnokság két hét múlva kezdődik, április közepén, és megkezdődik az őrület. De legalább az útiterv sokkal kiszámíthatóbb, mivel a legjobb-hét szériában a kettő, kettő, egy, egy, egy formát követi. Ami azt jelenti, hogy a hazai pálya előnyét élvező csapat két játékot otthon játszik, aztán kettőt idegenben, egyet otthon, egyet idegenben és aztán még egyet otthon. Ugyan tudjuk, hogy ez az utazási menetrend már meg van határozva, de ez nem csökkenti a játékosokra nehezedő óriási nyomást. Nem csak fizikailag adunk bele mindent egy meccsbe, érzelmi és mentális kapacitásunkat is leterheljük. Minden profi hokijátékos, akit ismerek, csak egyetlen dologért él és hal, hogy a Stanley kupát a fejünk fölé emelhessük. Számomra ez elérhető, és már majdnem érzem is.

– Majd Kate-tel kidolgozunk egy menetrendet, hova tudunk elutazni egymást váltva, míg a másikunk a gyerekekre vigyáz – mondja neki Jules.

Elfordítom a fejem, és átnézek a hátsó terasz ablakán, át a nappalin és a tekintetem azonnal megakad Stephanie lángoló fürtjein. Úgy tűnik, nem jutott el a mosdóig, mert Cash feltartotta.

Nem kell rakétatudósnak lenni ahhoz, hogy lássam, Cash erősen csapja neki a szelet. Közel hajol hozzá, érzéki arckifejezést öltve hozzá. Tudom, hogy valószínűleg elcsépelt dumával eteti őt, ami soha nem fog működni egy olyan nőnél, mint Stephanie, az viszont nem tetszik, hogy úgy tűnik, ő ezt mégis élvezi. Mosolyog és nevet Cash-re, néha még a haját is hátradobja. Ő is közel hajol hozzá, mikor Cash egy történetet mesél neki, miközben a kezeivel is mutogat. Mikor Stephanie már másodszor is ránevet, játékosan megérinti a fiú karját egy pillanatra.

Mi a fasz? Rákattant erre a kölyökre?

Felállok a székből, és motyogok valamit, hogy megyek a mosdóba, átvágok a hátsó teraszon, és bemegyek a házba. Mire odaérek, ahol Stephanie és Cash álltak, már egyikőjüket sem találom ott.

Simone megy el mellettem, tőle kérdem meg. – Láttad Stephanie-t?

Hüvelykujjával a háta mögé mutat. – Igen. Most ment be a mosdóba.

– Egyedül? – kérdezek rá.

Simone szemöldökei összeszaladnak, de gyorsan válaszol. – Persze, hogy egyedül. Miért ne lenne egyedül?

Megrázom a fejem, aztán elsietek a húgom mellett a fürdőszoba felé, hirtelen megkönnyebbülve, hogy Stephanie és Cash nem kerültek fizikai kapcsolatba Garrették vendégszobájában, és bár örülök a megkönnyebbülésnek, tudom, hülyeség volt egyáltalán rágondolni is, hogy ilyesmi megtörténhet. Ha mégis így lett volna, azt hiszem, meg kéne ölnöm Cash-t.

Nekidőlök a falnak, és várom, hogy Stephanie végezzen. Mikor kijön, meglepetten pislog rám, de köszönésképp rámmosolyog. – Szia.

– Mi volt ez a flörtölés? – kérdem, de azonnal megbánom a szavaimat. Egyáltalán nem kéne ilyesmivel előjönnöm, mert nincs jogom hozzá.

Stephanie arca elsötétül. – Mire gondolsz?

– Csak úgy tűnt, hogy te és Cash rohadtul jól érzitek magatokat egymással – mondom egy közömbös vállrándítással.

– Csak beszélgettünk – feleli Stephanie, és a szája sarka felfelé kunkorodik, úgyhogy szerintem jól mulat rajtam. – Vicces fiú.

– Ne nézz így rám – csattanok fel.

Elfojt egy nevetést, majd megkérdezi. – Hogy ne nézzek rád?

– Hogy azt hiszed, féltékeny vagyok, és ezt teljesen nevetségesnek találod – közlöm vele felemelve az államat.

– Az vagy? – kérdezi, egész arckifejezése a huncutkodást tükrözi.

– Egyáltalán nem – válaszolok egy mosollyal. – Nincsenek köztünk kötöttségek, nem igaz?

– De igaz – mondja kicsit cukkoló hangnemben, de a szemeiben is látom, hogy nincs helye féltékenykedésnek.

Ez egy kicsit bosszant engem. Lehet, hogy van egy határozott barátság-extrákkal megállapodásunk, de azt hittem, hogy világosan tisztáztuk, ez exkluzív.

– Szóval azt akarod mondani – kérdem tőle közelebb hajolva és suttogva –, téged nem zavarna, ha én flörtölnék más lányokkal a jelenlétedben?

Stephanie nyel egy nagyot, de az álla elszántan megmerevedik. – Ez így van.

– Hú? – Úgy mondom, mintha érdekelne ez a lehetőség. – Akkor ezt észben tartom.

Aztán elfurakodom mellette a mosdóba, meglepett és talán kicsit dühös kifejezése miatt elégedett mosollyal az arcomon.

Hadd rágódjon ezen egy kicsit.