24.-25. Fejezet

 

24. fejezet

Stephanie

 

Fordította: Maya

 

Tárcsázom Jules telefonját, és a sajátomat a fülemhez emelem, miközben a lakóházam felé tartok. Gyönyörű idő van, és úgy döntöttem, hogy sétálok egyet a belvárosban, és az élelmiszerboltban fejezem be, mert megkívántam egy kis citromos spagettit vacsorára.

Úgy látszik, a citrom az új mániám, és úgy tűnik, nem tudok betelni vele: limonádé, citromos cukorkák, citromos sütik, citrom a vizemben, és ma este citromos spagetti.

– Szia – válaszolja kissé kifulladva.

– Épp valaminek a közepén vagy? – kérdezem tőle, miközben megállok egy kereszteződésben, és várom a lámpát. Csúcsidő van, és nagy a forgalom.

– Nem, csak próbálok három gyereket beküzdeni a házba vacsorára – mondja, majd odakiáltja: – Levy... ne vedd a szádba! Vacsora után megeheted.

Magamban halkan nevetek, és eltűnődöm, milyen megpróbáltatásokkal kell majd anyaként szembenéznem.

– Bocs ezért – mondja a telefonba. – Szóval, átjössz holnap?

– Igen – mondom neki, miközben a közlekedési lámpát figyelem. – Mikor?

– Reggel 8:30-ra összepakolom a gyerekeket, szóval utána bármikor – válaszol. – Annyira izgatott vagyok.

Én is. Rendeltem egy csomó játékot és kézműves dolgot a gyerekeknek a jövő hétre Sweetbrierben. Jules és én holnap tartunk egy játszós délutánt, hogy mindent átnézzünk, és kidolgozzunk egy strukturáltabb napirendet a kirándulásra. Nem bánom, hogy átmegyek hozzá, mivel a ColdFury ma indul New Jerseybe a keleti konferencia döntőjének harmadik mérkőzésére. A ColdFury otthon megnyerte az első és a második meccset, és erősebbnek tűnik, mint valaha.

Lucas szerintem a legjobb hokiját játssza, és mintha szuper elképesztően koncentrálna, vagy valami ilyesmi. Ennek örülök, és egy kicsit szomorú is vagyok, mivel nyilvánvalóan nem nyomasztják a rólam vagy a babáról szóló gondolatok. Mégis, nem vagyok hajlandó túl sokat gondolni rá, és semmiképpen sem beszélek erről Julesszal, mivel ő bevallotta, hogy szétrúgta Lucas seggét azért, amit nekem mondott.

Látom, hogy a kereszteződés lámpája sárgára vált, és tudom, hogy hamarosan átkelhetek. Felhúzom a vállamra a bevásárlótáskámat, és egy lépéssel közelebb lépek a járdaszegélyhez. – Oké, ott leszek holnap. Hozok néhány citromtortát reggelire.

– Még mindig az a citromos dolog? – kérdezi nevetve.

A gyalogosok lámpája zöldre vált, én pedig lelépek a járdaszegélyről a tőlem balra álló fickóval együtt. Megdorgálom Julest, miközben kilépek az utcára.

– Ne gúnyolódj a sóvárgásomon!

– Álmodni sem merek róla – mondja nevetve.

Én is nevetni kezdek, de aztán észreveszem a perifériás látásomból, hogy a tőlem balra lévő srác hátraugrik a járdaszegélyre. Arrafelé kapom a fejem, és túl későn veszem észre a kocsit. Már felém tart, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a férfi felém nyúl, és azt kiabálja: – Vissza!

 

—

 

Egy csipogó hang hallatszik, én pedig felnyögök, és azt akarom, hogy megszűnjön. Olyan fáradt vagyok, és az alvás olyan remek. De aztán hangokat hallok, és nehezen kinyitom a szemem.

Abban a pillanatban, ahogy meglátom, hogy egy nővér megigazít egy infúziós tasakot a közelemben, minden visszatér.

Ahogy kilépek az utcára.

A közeledő autó.

Egy férfi kiabál nekem.

Aztán egy mentőautóban voltam. Erre emlékszem, és bassza meg, a bal csuklóm lüktet, de emlékszem, hogy még jobban fájt. És a fejem. Felemelem a kezem, és óvatosan megérintem a kötést, ami a homlokom tetejénél kezdődik, és a hajamba végződik.

– Jobban van? – kérdezi a nővér, és én bólintok.

– Terhes vagyok – motyogom, a nyelvem a szájpadlásomra tapad.

– Tudjuk – mondja mosolyogva. – Már többször elmondtad nekünk.

Ismét bólintok, mert azt hiszem, emlékszem rá. – A baba...

– Úgy tűnik, a baba jól van. Erős a szívverése.

– Hála Istennek!– Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.

– Emlékszik, hogy miért van itt? – kérdezi a nővér, miközben az ágyam fölé hajol, és egy hungarocell poharat tesz a számhoz egy szívószállal. Hálásan kortyolok a hideg vízből.

– Jött egy autó, és valaki visszarántott, de valami megütötte a karomat. Aztán valahogy beütöttem a fejem – motyogom, majd újabb korty vizet iszom.

– Az a férfi valószínűleg megmentette az életét – mondja a nővér. – A kocsi oldalsó visszapillantó tükre eltalálta a csuklóját, és eltört, maga pedig nekivágódott a villanyoszlopnak, és beütötte a fejét.

Ismét bólintok, és grimaszolok. – Emlékszem, hogy CT-vizsgálatot végeztek rajtam. És az orvos helyre tette a csuklómat. Visszajönnek az emlékek.

– Kicsit kába még– mondja mosolyogva, és a kezembe nyomja a csészét. – Adtunk egy kis morfiumot a fájdalomra.

– És ez nem árt a babának? – kérdezem.

– Jól van – mondja. – Csak egy kis mennyiséget kap, és adunk egy biztonságos fájdalomcsillapítót, amit hazavihet. Igazán szerencsés. A törés tiszta volt, és csak egy kisebb agyrázkódása van. Felveszik, amint felszabadul egy ágy, és csak megfigyelés céljából egy éjszakára itt tartják.

– Oké – suttogom, miközben a szemem megint kezd elnehezülni.

Aztán újra kinyílik, amikor meghallom Jules hangját. – Stephanie Fraziert keresem.

– Odabent van – mondja egy ismeretlen hang, majd Jules berohan a szobámba, és elsápad, amikor meglátja, hogy az ágyban fekszem. Ránéz a gipszre a bal csuklómon, majd a kötésre a fejemen, és könnyek gyűlnek a szemébe.

– Jól vagyok – mondom mosolyogva, majd közelebb intem magamhoz. Odajön az ágyhoz, és a kezemet a sajátjába veszi. – Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt vagyok?

– Telefonon beszéltünk, aztán csikorgó kerekeket és kiabálást hallottam, mielőtt a hívás megszakadt. Próbáltalak visszahívni, de nem vetted fel, de úgy öt perccel később felhívott egy fickó, és azt mondta, hogy elütött egy autó.

– Biztos az a fickó volt, aki visszahúzott – elmélkedek. – Gondolom, a telefonom rendben van.

– Az utolsó számot tárcsázta, mivel látta, hogy telefonálsz – mondja. – Meg kellett várnom a bébiszittert, aztán jöttem, amint tudtam.

– Nem kellett volna eljönnöd – szidom finoman, miközben kicsit feljebb ülök az ágyban, és összerezzenek, mert nagyon fáj a fejem, amikor megmozdulok.

– Fel fognak venni, és holnap engednek ki.

Jules az ajkába harap, majd félve kérdezi: – A baba?

– Jól van – mondom, miközben megszorítom a kezét.

– Ó, hála Istennek – szinte zihálja. – Már alig vártam, hogy felhívjam Lucast ezzel a hírrel.

– Ne hívd fel! – bököm ki, majd egy pillantást vetek a nővérre, aki az ágyam mellett gépel egy számítógépbe, de úgy tűnik, nem figyel. – Jól vagyok. A baba is jól van. Úton van New Jerseybe egy rájátszásbeli meccsre, úgyhogy ne stresszeljen emiatt.

– Megölne, ha nem mondanám el neki – mondja Jules éles pillantást vetve rám. – Joga van tudni.

– Nem, nincs – mondom neki empatikus, de határozott hangon. – Persze... ha a baba veszélyben lenne, akkor megérteném. De csak az én csuklóm tört el, és van néhány fémkapocs a fejemben. Erről abszolút nincs joga tudni.

– Stephanie – mondja Jules könyörögve. – Bízz bennem! Tudni akarja.

– Nem – mondom, nem gonoszul, de ismét nagyon határozottan. – Ne zavard őt! Nagyon erős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, és most leginkább a sértettségem beszél belőlem amiatt, amit mondott nekem. Csak... tedd ezt meg értem, jó?

Látom rajta, hogy vitatkozni akar velem, de végül csak bólint, és azt mondja: – Oké. Nem fogom zavarni.

– Köszönöm – mondom bocsánatkérő mosollyal. – Csak… így lesz a legjobb.

– Ha te mondod – mondja kétkedve.

– És nem kell itt maradnod – mondom neki utólag. – Remek ápolónőim vannak, akik vigyáznak rám.

– Ezen nem fogok vitatkozni veled – mondja ugyanilyen határozottan, és tudom, hogy komolyan gondolja. – A gyerekek a szomszédoknál vannak, akik egész éjjel tudnak rájuk vigyázni. Addig maradok, amíg be nem költözöl egy szobába, gondoskodom róla, hogy berendezkedj, aztán elmegyek.

– Oké, rendben – mondom neki, mielőtt hatalmasat ásítanék. – De ne várd el tőlem, hogy szórakoztassalak. Ez a morfium elálmosít.

– Nem alhatsz el – mondja gyorsan Jules, és újra megszorítja a kezemet.

– Valójában de – mondja az ápolónő, aki bizonyára hallgatózott. – Enyhe agyrázkódása van, de nem baj, ha alszik. Habár körülbelül négy óránként fel fogjuk ébreszteni, hogy ellenőrizzük.

– Látod – mondom, miközben visszanézek Julesra. – Én elalszom, te meg csak bámulsz engem. Úgyhogy menj haza! Biztosítottak róla, hogy jól vagyok, és ha holnap vissza akarsz jönni, örülnék neki, de nem kell itt ülnöd egy kényelmetlen székben, és nézned, ahogy alszom.

Jules az alsó ajkát rágja, tekintete a nővérre vándorol, aki azt mondja: – Jó kezekben van. Ha meg akarja hagyni a számát, felhívom, amikor felvisszük az emeletre, és megmondom a szobaszámát.

Visszanézve rám, Jules megkérdezi: – Biztos vagy benne? Utálom, hogy egyedül hagylak.

– Már megszoktam – mondom gondolkodás nélkül, és figyelem, ahogy Jules elsápad, amikor emlékeztetem, hogy mindig is magányos voltam. A szemei elkezdenek elhomályosulni, én pedig szigorúan megrázom a fejem. – Ne sírj! Ez tilos.

Jules felnevet... nos, felhorkan, majd együttérzően néz rám.

– Sajnálom.

– Miért? – kérdezem kíváncsian.

– Senkinek sem szabadna jól éreznie magát egyedül – motyogja, miközben odahajol hozzám, és megpuszilja az arcom. – Utálom, hogy ennyire jól érzed magad, ha elmegyek.

És most én vagyok az, akinek bepárásodik a tekintete. Hevesen pislogok, amikor elhúzódik tőlem, és magabiztosan elmosolyodom.

– Édes vagy, de nem kell aggódnod miattam.

– Valakinek muszáj – motyogja Jules, miközben feláll a székéről.

– Holnap reggel visszajövök. Valami citromossal a számodra.

– Hurrá – mondom, miközben tapsolni kezdek, de aztán összerezzenek, amikor rájövök, hogy gipsz van rajtam, és még mindig lüktet a fejem.

– Aludj! – mondja Jules, majd egy puszit dob nekem. A nővérhez fordul, megadja a számát, és integetve kisétál az ajtón.

– Szüksége van valamire? – kérdezi az ápolónő, és végre meglátom a nevét az igazolványán, amely egy nyakpánton lóg.

– Igen, Tabitha– mondom ki a nevét. – Itt van valahol a telefonom?

Bólint, és egy műanyag zacskó felé fordul, amin a kórház logója van.

– Jó állapotban van ahhoz képest, ami magával történt. Csak egy apró repedés van a képernyőn.

Mosolyogva átadja nekem, majd távozik.

A jó kezemben tartom a telefont, és eltöprengek rajta.

Azon gondolkodom, hogy telefonálnom kellene-e.

Próbálom eldönteni, hogy mennyire vagyok mazochista, ha megteszem.

Mivel úgy gondolom, hogy az élet túl rövid – ami a mai napon a baleset miatt könnyen nyilvánvalóvá vált számomra –, bekapcsolom a telefont, és tárcsázom a szüleim otthoni számát. A házvezetőnőjük veszi fel, akinek nem tudom a nevét. – Frazier rezidencia.

– Igen, halló. Stephanie Frazier vagyok. Anyám vagy apám elérhető?

– Egy pillanat, kisasszony – mondja, aztán néhány percig csak csend van. Várok, és azon tűnődöm, mi folyik itt, de aztán visszatér. – Sajnálom, MissFrazier. De a szülei megkérdezték, hogy visszahívhatják-e. Éppen valaminek a közepén vannak.

Egy sötét mosoly húzódik az ajkamra, és azt mondom: – Meg tudná mondani nekik, hogy kórházban vagyok?

– Ó, hát... igen, kérlek tartsa egy kicsit, hadd mondjam el nekik – mondja sürgető hangon. Ismét csend, és biztos van várakoztatási funkció a telefonjukon. Pillanatokon belül visszatér a házvezetőnő.

– Ööö... MissFrazier, elnézést kérek, azt mondták, hogy valami nagyon fontos dolog köti le őket, de megkértek, hogy... ööö... derítsem ki, mi történt... és hát, hogy szerezzem meg az elérhetőségét, és amint végeztek, visszahívják önt.

Jézusom, a hangjában lévő együttérzés mélyen belém szúr. Elborzasztja a reakciójuk, és mégis pontosan erre számítottam. Megerősítette bennem azt, amit végig gondoltam.

Jobb, ha csak magadra hagyatkozol, mert az embereknek megvan az a brutális képességük, hogy darabokra tépjenek téged, még akkor is, ha nem törődnek veled.

– Semmi baj – mondom neki gyengéden, inkább az érzései miatt, mint bármi másért. – Felhívhatnak a mobilomon, ha lesz rá lehetőségük.

– Persze, megmondom nekik – ömleng, majd hozzáteszi: – Biztos vagyok benne, hogy ha bármire szüksége van, azonnal segítenek.

Nem tudok mit kezdeni a nevetéssel, ami kirobban a számon. Szeretném megcáfolni, de rájövök, hogy biztosan új alkalmazottjuk, és miért is zavarnám őt a szüleimről szóló rideg, kemény tényekkel?

– Köszönöm – mondom halkan, majd leteszem.

Még néhány pillanatig gondolkodom, mielőtt az ölembe dobom a telefonomat. Látom, hogy a nővér elsétál a sürgősségi osztály nyitott függönye mellett, ahol vagyok, és odaszólok neki.

Megáll, bedugja a fejét, hogy rám nézzen. – Mit tehetek önért?

– Muszáj itt maradnom éjszakára, ha nem akarok? – kérdezem tőle.

Összehúzza a szemöldökét, és belép a szobába. – Elmehet, de nem tanácsolnám. A legjobb, ha itt marad éjszakára, és hagyja, hogy szemmel tartsunk.

– Hacsak nem mondja, hogy halálos veszélyben vagyok, azt hiszem, szeretnék hazamenni – mondom neki felemelt állal.

– Csak a saját felelősségére távozhat – mondja.

– Ezzel tisztában vagyok – felelem nyugodtan. – De azt hiszem, egyszerűen kényelmesebb lenne otthon pihennem.

– Van valaki, aki vele maradhatna? – erőlteti a kérdést.

Az arcába hazudok, hogy ne kelljen folytatnom a beszélgetést. – Igen. A barátom, aki az előbb itt volt. – Ha elkezdené elkészíteni nekem az kibocsátási papírokat, akkor felhívom, hogy jöjjön vissza.

– Akkor jó – mondja, de látom rajta, hogy nem örül nekem.

Majdnem két órába telik, mire elintézik a papírokat, és szerintem azért, mert azt remélték, hogy frusztrált leszek, és mégis maradok. Biztosítom őket, hogy van fuvarom, és Isten áldja az Uber-alkalmazást, egy autó vár rám, amikor a nővér kitol a kerekesszékkel a sürgősségi ajtaján.

A sofőr kedves, és tényleg segít nekem egészen a lakásom ajtajáig. Borravalót adok neki, amit nem utasít vissza, és örülök neki.

Aztán besétálok a szobámba, bemászok az ágyamba, és elalszom.

 

25. fejezet

Lucas

 

Fordította: Maya

 

– Tudod, hogy a merengésed kezd egy kicsit szánalmas lenni – mondja Max.

Rá sem nézek, inkább a repülőgép ablakán nézek ki, ahogy leszállunk Newarkban. A gondolataim sötétek és keserűek, mindez Stephanie miatt. Nem tudok visszamenni, és nem tudok előre menni. A pokolban ragadtam, és kurvára nyomorúságos vagyok.

Egy pöcs voltam a családommal és a csapattársaimmal, de mostanában elég nagy ívben elkerültek, így az idő nagy részében fenségesen egyedül maradtam. Szeretem azt képzelni, hogy ez az én vezeklésem azért a szarságért, ahogyan Stephanie-val hagytam a dolgokat.

– Nem értem, hogy mi a fenéért nem mész el hozzá? – folytatja Max. Mégcsak fel sem emelem a halántékomat az ablakról, ahol a repülőút nagy részében pihent. – Teljesen rendbe tudod hozni, ha megpróbálod.

Hogyan hozhatnám helyre, amit mondtam? Hogyan fogom valaha is meggyőzni arról, hogy szerintem fantasztikus anya lenne belőle, amikor az utolsó szavaim hozzá azok voltak, hogy el fogja baszni a gyerekünket? És tényleg, miért is próbálkoznék, amikor ő világossá tette, hogy ő az, aki távolságot akar? Stephanie volt az, aki lezárta a dolgokat, és én mégis itt fetrengek a szenvedésemben.

– Lucas – mondja Max élesen, és én végre felemelem a fejem az ablakról, hogy ránézzek. – Ki kell törnöd ebből az egészből! Javítsd meg, vagy lépj tovább, de csinálj valamit, az isten szerelmére!

– Miért érdekel téged? – kérdezem tőle halkan. – Életem legjobb hokiját játszom. Úgy tűnik, a rosszkedvemet a játékba irányítva jobb játékossá válok.

– A rájátszások tesznek téged jobbá, idióta – mondja a legmélyebb törődéssel, amire képes.

Ez igaz. Csak két dolog van, ami segít tompítani a Stephanie-val kapcsolatos gondolataimat, és ez a berúgás és a rájátszás hoki. A múlt heti katasztrofális este óta, amikor holtrészegre ittam magam, és elsétáltam egy könnyű menet elől, úgy döntöttem, hogy tényleg csak a hokira kellene koncentrálnom. Ez volt a legjobb, amit tehettem, mert ez volt a Stanley Kupa rájátszása, és nem kellett, hogy eltereljék a figyelmemet. Így hát az elfojtott frusztrációmat a játékba irányítottam, és úgy döntöttem, hogy valami olyasmire koncentrálok, amiben sikeres lehetek, hogy jobban érezzem magam a bőrömben.

– Ez nem vall rád – mondta Max. – Az én öcsém nem adja fel, amit akar.

Hagyom, hogy a fejem eldőljön, és a halántékom ismét az ablaknak csapódik, a szemem üresen bámul ki az ablakon. – Az öcséd azt is tudja, ha valamiben nem tud nyerni, és csökkenti a veszteségeit.

– Baromság, Lucas – suttogja Max savanyú hangon. – Egy gyáva alak vagy, és őszintén szégyellem magam miattad.

Ez felkelti a figyelmemet. Bár Max és én talán nem mindig értünk egyet a dolgokban, ő a legjobb barátom a világon. Ő a testvérem, és az, akiben a világon a legjobban megbízom. Csalódást okozni neki olyan, mint egy gyomorszájon vágás.

Felkapom a fejem, és megfordulok, hogy ránézzek. – Mit gondolsz, mit kellene tennem, amit eddig nem tettem meg?

– Próbálkoznod kellene – mondja egyszerűen.

A szavaira megfeszülök, mert emlékszem, hogy valami nagyon hasonlót mondtam Stephanie-nak aznap, amikor szakítottunk. Erőltettem, hogy próbálkozzon tovább, és abban a pillanatban, amikor olyat mondott, ami nem tetszett, feladtam.

– Azt mondta, hogy teret akar – mondom halkan. – Hogy azt akarja, csak barátok legyünk.

– És aztán azt mondtad neki, hogy elkúrja a gyerekét – viszonozza Max óvatosan, mert tudja, hogy ez még mindig keményen feldühít. Tudja ezt, mert tudja, hogy nem vagyok az a fajta ember, aki ilyen gonoszul reagál.

– Elég biztos vagyok benne, hogya kommunikációs vonalak egy kicsit össze voltak kavarodva ezen a ponton.

– Éppen ezért próbálok továbblépni – mutatok rá.

– Nem, ezért adod fel.

– Azt hiszed, hogy ha bocsánatot kérek tőle, akkor megbocsátja, hogy ilyen elbaszott dolgokat mondtam?

– Szerintem addig nem tudod meg, amíg meg nem próbálod – mondja, és bassza meg, miért kell ennek ilyen egyszerűnek lennie?

Nem lehet ilyen egyszerű.

A testem megrándul az ülésben, amikor a repülőgép kerekei földet érnek, majd kissé előrehajol, amikor behúzzák a fékeket. Max előveszi a telefonját, és bekapcsolja, hogy megírhassa Julesnak, hogy leszállt. Régebben nevetségesnek tartottam, hogy annyira kötődsz valakihez, hogy tudatni akarod vele, ha már nem vagy a levegőben, és szilárd talajon vagy, de az istenit, ölni tudnék azért, hogy megtehessem ezt Stephanie-val.

Csak félig figyelek, ahogy Max olvas valamit a telefonján, aztán a füléhez kapja. Magamhoz térek és feszülten figyelek, amikor azt mondja a telefonba: – Mi a baj?

Elfordítom a fejem, hogy ránézzek, és a szemei aggódóak, ahogy hallgatja, akiről gondolom, hogy Jules van a vonal másik végén. Azt is feltételezem, hogy biztos küldött neki egy sms-t, hogy hívja fel, amikor leszálltunk.

Max nagyon sokáig hallgat, és érzem, hogy egyre nő a szorongásom, mert az aggodalom nem hagyja el az arcát. Fogalmam sincs, mi lehet az. Az egyik gyerek? Meghalnék, ha valamelyikükkel történne valami. Vagy a szüleinkkel? Simone-nal?

Végül Max azt mondja: – Elmondom neki.

Bassza meg... rólam beszél. Összeszorul a gyomrom, aztán érzem, ahogy az epe felszáll a torkomban, amikor azt mondja: – Megérdemli, hogy tudja. Vállalom a felelősséget, hogy elmondom neki.

A picsába, a picsába, a picsába. Stephanie-ról van szó. Tudom, hogy Stephanie-ról van szó.

– Oké, drágám... én is szeretlek. Nemsokára hívlak.

Max leteszi a telefont, és azonnal beigazolódnak a legrosszabb félelmeim. – Stephanie.

Elakad a lélegzetem, ahogy a tüdőm kiürül, és felkészülök a legrosszabbra. – A baba...

Max megrázza a fejét. – Nem, a baba jól van. De Stephanie balesetet szenvedett; elütötte egy autó. Eltört a csuklója és agyrázkódása van.

– Jézusom – motyogom, miközben a fejem megperdül. – Mikor? Hol?

– Néhány órával ezelőtt – mondja Max. – Lelépett az útra, hogy átkeljen, és jött egy autó. Valami fickó visszarántotta, de az autó elérte a karját, aztán beverte a fejét. Jules meglátogatta a sürgősségin, és reggel visszamegy hozzá.

– Stephanie nem akarta, hogy tudjam, ugye? – kérdezem. Max azt mondta Julesnak, hogy ő viszi el a balhét, és ez azt jelenti, hogy olyasmit tudtam meg, amit valaki nem akart, hogy kiderüljön.

Max megrázza a fejét. – Nem, de Jules ezt nem tartaná titokban előttem. Azzal, hogy én mondtam el neked, kimentem Julest Stephanie előtt

Egy nehéz súly nyomja a mellkasomat. Stephanie-nak tényleg nincs szüksége rám, és igazából senkire sem. Fel kéne hívnom, hogy bejelentkezzem, hogy a saját fülemmel halljam, hogy jól van, aztán tovább kell lépnem a picsába.

Csakhogy nem tudom elképzelni, hogyan tegyem ezt, amikor tudom, hogy egyedül fekszik a kórházban. Lehet, hogy ő magányosan érzi magát a legkényelmesebben, aki mindent egyedül intéz, de ez nem jelenti azt, hogy ez így helyes.

Hogy nem tudok neki támogatást nyújtani. Valójában arra gondolok, hogy talán túlságosan is kitértem a dolog elől Stephanie-val, túlságosan lazán játszottam, hogy ne sértsem meg az érzékenységét. Talán jobban ki kellett volna őt löknöm a komfortzónájából, arra kényszerítve, hogy lássa, hogy az olyan dolgok, mint a törődés, a bizalom és a hűség nem feltétlenül kell, hogy nagy kockázatot jelentsenek.

A fenébe is, már az elejétől fogva rosszul játszottam vele. Le kellett volna nyomnom ezt a szart a torkán, hogy megmutassam neki, hogy sokkal jobb is lehet neki, mint vastag falak mögé bújva élni.

– A következő géppel visszamegyek Raleigh-be – mondom hirtelen, és Max felém kapja a fejét.

– Kibaszottul kizárt – mondja ingerülten.

– Nem most mondtad, hogy meg kell próbálnom? – vágok vissza, miközben a gép a terminál felé gurul.

– Hát, igen... de nem a rájátszás árán, Lucas. Jules azt mondta, hogy jól van, és holnap jön ki a kórházból.

– Igen, de ma este egyedül lesz ott – mondom, miközben előhívom a telefonomon a Safarit, hogy rákereshessek a Raleigh-ba tartó járatokra.

– A baba jól van.– Max gyakorlatilag hadar, és nem akarja elhinni, hogy otthagyom a csapatot és a rájátszást.

– Igen, de Stephanie nem – zárom le a vitát. Tudom, hogy ez a helyes dolog. Kurvára ezt kellett volna tennem két hónappal ezelőtt, amikor elkezdtük ezt a közös utat. Az arcába kellett volna dörgölnöm az érzéseimet, hogy megszokja. Soha nem kellett volna lazán játszanom vele, mert az első naptól kezdve semmi laza nem volt abban, ami köztünk volt.

– Lucas – mondta Max halkan.

Felnézek a telefonomról, és összenézek vele. – Ne próbálj lebeszélni erről!

Az ajkai felfelé görbülnek, és felém fordítja a fejét. – Csak sok szerencsét akartam kívánni, és siess vissza. A csapatnak is szüksége van rád.

Rámosolygok. – Úgy lesz. Csak látni akarom őt, és megbizonyosodni róla, hogy jól van, aztán felpattanok a következő visszafelé tartó repülőre. A holnapi meccsre nem érek oda, de a negyedik meccsre visszaérek.

– Jobb, ha ezt az edzővel is megbeszéled – mondja Max.

– Meg fogom – mondom, miközben visszatérek a járatok böngészéséhez. – De semmi, amit mond, nem fogja megváltoztatni a véleményemet.

– Mindig is keményfejű faszfej voltál – motyogja Max, én pedig csak vigyorgok, mert ebben annyira igaza van.

 

—

 

– Hogy érti, hogy nincs itt? – kérdezem a nőt, aki a kórház előcsarnokának információs pultja mögött ül.

– Soha nem vették fel, uram – mondja a nő, miközben vastag szemüvege mögül a számítógép képernyőjét nézi. Százéves lehet, és azon tűnődöm, hogy vajon jól olvassa-e. Vissza kell fognom magam, hogy ne ugorjak a pult mögé, hogy megnézhessem a képernyőjét.

Végül felnéz, és bizonyára látja az aggódó arckifejezésemet, mert körbepillant az előtérben, mielőtt felém hajolna, és odasúgja: – Nem szabadna ezt elmondanom, de úgy tűnik, hogy saját felelősségére távozott.

– Ez mit jelent? – suttogom vissza neki, miközben a pult fölé hajolok.

– Ez azt jelenti, hogy fel akarták venni, de visszautasította.

Istenem, ez a nő veszélyes szintre emeli a kibaszott függetlenséget.

– Köszönöm – motyogom a hölgynek, és kilépek az automata tolóajtón.

Stephanie lakása jó húsz percre van a kórháztól, és az életem árán sem értem, miért menne haza egyedül egy törött csuklóval és agyrázkódással. Ez kibaszottul őrültség.

Felhívom Julest, ahogy behajtok a Beltline-ra, és azonnal felveszi.

– Láttad már?

Max felhívta, hogy szóljon neki, hogy visszatérek, és hogy hogy kiszívjon belőle minden egyéb fontos információt.

– Soha nem vették fel – mondom neki frusztráltan. – Saját felelősségére távozott.

– Jézusom, néha olyan csökönyös – motyogja Jules.

– Ebben igazat adok neked – értek egyet. – Most megyek hozzá. Csak tájékoztatni akartalak a fejleményekről.

Jules meglepett hangot ad ki, hogy ennyire figyelmes vagyok. Ő és én nem vagyunk a legjobb viszonyban, mióta múlt héten rám szállt.

– Nagyon remélem, hogy rendbe hozod a dolgokat Stephanie-val– mondja Jules halkan. – Szerintem mindketten jók vagytok egymásnak, és Lucas... tényleg azt akarom, hogy boldog légy.

A fenébe is, ha nem érzem magam egy kicsit elérzékenyülve ezektől az őszinte szavaktól egy olyan nőtől, aki múlt héten boldogan kiherélt volna. – Köszönöm, Jules. Ez sokat jelent nekem.

– Tartsunk egy duplarandit, ha már mindent elrendeztél, oké? – ugrat.

Egy másodpercre elnevetem magam – Megegyeztünk.

Megígérem Julesnak, hogy később felhívom, és elmondom neki, hogy Stephanie jól van. Sikerül találnom egy megfelelő helyet Steph lakóháza előtt, így jó tíz percet spórolok, hogy ne a legközelebbi parkolóházból kelljen gyalogolnom. A lift azonban úgy tűnik, egy örökkévalóságig tart, és gyakorlatilag kitolakodom az ajtókon, amikor azok kinyílnak az emeletén.

Feltűnik a lakása ajtaja, és egy pillanatra komoly önbizalomhiányom támad. Egy olyan nővel állok szemben, akinek hatalmában áll összetörni a szívemet, és valószínűleg akaratlanul is megteszi ezt azzal, hogy megpróbál ellökni magától. Csak férfinak kell lennem, és nagyobb zsarnoknak, mint amilyen ő lehet velem szemben, és van néhány dolog, ami mellettem szól. Először is, ő sérült és agyrázkódása van, szóval úgy gondolom, hogy valószínűleg rá tudnám beszélni őt. Arról nem is beszélve, hogy nincs olyan állapotban, hogy rávegyen, hogy elmenjek, szóval nyers férfierőt alkalmaznék – persze finoman –, ha megpróbálja.

Végül a kitartásommal fogom kifárasztani, és nem hagyom abba, amíg az utolsó falát is le nem rombolom, és porba nem tiprom.

Felemelem a kezem, és ököllel az ajtóra csapok, teljesen készen arra, hogy megváltoztassam a dolgokat kettőnk között.