18.-19. Fejezet

 

18. fejezet

Stephanie

 

Fordította: Sophie

 

Átnyúlok a konyhaasztalon, amely annyira tele van papírokkal, hogy még az asztal fa felületét sem látom. Átlapozok néhány dolgot, és előveszem az elmúlt három havi hitelkártya-kivonatokat. Átnézem őket, és áthúzom azokat a tételeket, amikre nincs szükségem.

Miután ezzel végeztem, a telefonomon lévő számológépet használva összeadom az összes bejelölt tételt, hogy kiszámoljam, mennyi lenne az átlagos hitelkártya tartozásom, ha a kiadásaimat a legszükségesebbre korlátoznám.

Kiderül, hogy nincs sok lefaragnivaló, mivel soha nem voltam olyan, aki extravagáns dolgokra költene.

Frusztrált sóhajjal eltolom a számlákat, és megfogom a közüzemi számlák halmazát. Nincs értelme átnézni őket, mert nincs semmi, amit ténylegesen csökkenthetnék. Szükségem van áramra és vízre, és nincs kábeltévém. Csak internetet fizetek, de az sajnálatos módon szintén szükségszerű.

Hátradőlök a székemben, leteszem a számlákat és a tollat, az előttem lévő rendetlenséget nézem. Ugyanolyan zavarosnak és rendezetlennek tűnik, mint az életem lett az elmúlt pár órában.

Lelkesedve sétáltam be a munkahelyemre, hogy elkezdjem a napomat, de ehelyett Mr. Wagoner várt engem az irodámban.

Helyesbítek. Már nem az én irodám.

Úgy tűnik, a költségvetési korlátozásokat nem sikerült leküzdeni, és sajnos az enyém az öt megszüntetett állás egyike volt.

– Fájdalommal és nehéz szívvel mondjuk fel az Ön állását azonnali hatállyal – mondta, és őszintén szólva, tényleg szomorúnak tűnt. Én azonban ledöbbentem, és semmi nem hatott rám. Még az sem, hogy így fejezte be: – De két hét végkielégítést kap.

Ez kedves volt.

Gondolom.

Egész úton hazáig, a táskámat cipelve, valamiféle kábulatban voltam. Nem volt még egy szánalmasan kis dobozom sem a személyes tárgyaimmal, mivel nem raktam ki családi fotókat, és nem vagyok a csecsebecsés típus. Csak egy papírnehezékem volt, amelynek a formája az NC StateWolfpack fejére hasonlított, és azt is nehéznek éreztem a táskámban.

Hazaértem, levettem a munkaruháim, pizsamát húztam, és bebújtam az ágyba. A fejemre húztam a paplant, hogy kizárjam a nappali fényt. Elhelyezkedtem a matracon, és átadtam magam a reménytelenségnek és a depressziónak, amiért lényegében munkanélküli voltam, és csak néhány hét választott el a nyomorúságos szegénységtől, ha továbbra is figyelmen kívül hagyom a szüleimtől kapott vagyonkezelői alapot, amit csinálok huszonegy éves korom óta.

Fekszem, fekszem és csak fekszem, várva, hogy mély álomba merüljek, amitől szarok a világon mindenre.

De aztán kaptam egy hívást, és először életemben be kell vallanom, hogy anyám valami jót tett értem. Rövid volt, mert elég gyorsan letettem, de hatással volt rám.

– Stephanie – mondta anyám professzionális, tárgyalótermi hangján. – Gondolkodtam ezen a terhességen.

– Oké – mondtam, teljesen megdöbbenve, hogy felhívott. Attól is megdöbbentem, hogy felvettem a telefont. És attól pokolian megdöbbentem, hogy ilyen személyes dologról akart beszélgetni.

A megdöbbenésem heves felháborodásba csapott át, amikor azt mondta: – Gondolkodtál már az abortuszon? Ez lenne a legegyszerűbb megoldás a problémádra.

Annyira megdöbbentem a szavain, hogy nem is tudtam válaszolni. Ő pedig folytatta: – Nem vagy igazán felkészülve egy baba gondozására. Van egy haszontalan diplomád, egy karriered, ahol nincs előrelépési lehetőséged, és igazából csak egyik munkahelyről a másikra ugrálsz, inkább napról napra élsz, mint bármi más.

Tényleg tátva maradt a szám. Úgy értem, nem hittem, hogy bármelyik szülőm is jobban meg tudna sérteni, mint ahogy azt a szörnyű elhanyagolásukkal tették, amíg felnőttem, de hát… ő megtette. Döbbenten elnémultam.

– Stephanie? – csattant fel a telefonba, amikor nem válaszoltam. – Ott vagy?

Megráztam a fejem, kizökkentem a kábulatból, és feltettem neki egy kérdést, ami már évek óta foglalkoztatott. – Miért nem vetettél el, Maris?

Teljesen hamisan felháborodott. – Ez egy szörnyű kérdés, amit a szüleidtől kérdezhetsz.

– Nem, egyáltalán nem az – mondtam nyugodtan. – Nem akartál engem, akkor miért hagytál megszületni?

– Ez nem volt opció – gúnyolódott.

– Nos, miért nem? – helyeztem nyomás alá. – Roe kontra Wade ügyben jogerős ítélet született. Egyértelműen legális volt. Könnyű megoldás, és úgy tűnik, te is úgy gondolod, hogy nekem is meg kéne ezt fontolnom. Szóval, mondd meg, Maris… miért nem vetettél el?

Nem válaszolt, és a hallgatása valahogy elárulta az igazat. Ó, megfontolta, és alaposan átgondolta.

Megpróbáltam kitalálni. – Túl késő volt, igaz? Mire rájöttél, hogy terhes vagy, már túl messze jártál.

– Erre nem kell válaszolnom – mondta a legkeményebb hangon, amit valaha is hallottam tőle, és tudtam, hogy helyesen tippeltem.

Nem tettem mást, csak csendben letettem a telefont, és tudtam, hogy többé nem fogom felvenni neki, ha hív.

Ez is cselekvésre ösztönzött, így levetkőztem a reménytelenséget és a frusztrációt a munkahelyem elvesztése miatt, akár a száraz bőrt, amire már nem volt szükségem.

Ami alatta maradt, az puha, sérülékeny bőr, ezért a saját védelmem érdekében felvérteztem magam egy titánium páncéllal. Ebben voltam jó.

Ez nem az első alkalom, hogy elvesztettem egy állást, és mindig is bíztam benne, hogy hamar talpra állok. És mindig így volt. Az egyetlen dolog, ami most más, hogy gyermeket várok, akiről gondoskodnom kell, ami most sokkal nagyobb nyomást jelent.

Szóval már több órája itt ülök az asztalomnál, és próbálok kitalálni valamit. Meddig engedhetem meg magamnak, hogy ebben a lakásban maradjak? Bár a múzeumban nem kerestem egy vagyont, arra elég volt, hogy kifizessem a számláim, és havonta egy keveset megtakarítsak.

Mennyi esélyem van arra, hogy munkát találjak, főleg egészségbiztosítással? Elutasítottam a Greensboro-i munkát, mert Lucas volt az elsődleges szempontom. Nem tartottam igazságosnak, hogy kizárjam őt a terhességből.

De most már nem vagyok benne biztos, megengedhetem-e magamnak, hogy ezeket a szempontokat figyelembe vegyem, amikor próbálok kidolgozni egy tervet. Először is a babáról kell gondoskodnom, aztán magamról, és utána Lucasról.

Legalább is szerintem ez a sorrend. Lehet, hogy más volt az anyám telefonhívása előtt, de most biztosan ez a sorrend. Nem engedhetem meg, hogy szentimentális legyek.

Az ajtón a kopogás annyira megrémiszt, hogy ijedtemben felkiáltok. És a félelmem nem csillapodik, mert valaki a kilincset rángatja. A szívem hevesebben kezd dobogni, de aztán hallom, hogy Lucas kiállt. – Stephanie…. ott vagy? Ha igen, kérlek nyisd ki a kibaszott ajtót.

Gyorsan felállok a székről, szemöldökömet ráncolom a Lucas hangjában csengő pánik hallatán. Az ajtóhoz rohanok, kinyitom, és megpillantom az arcán a rendkívüli aggodalmat, mielőtt azt felváltaná a hatalmas megkönnyebbülés. Magához ránt, és azt mormogja: – Hála Istennek. Jól vagy?

Karjai szorosan ölelnek, és hosszú pillanatokig magához szorít, miközben ajkai csókokat nyomnak a hajamra. Végre összeszedem magam, és kiszabadulok a karjaiból, hátra döntöm a fejem, hogy ránézzek. – Persze, hogy jól vagyok. Miért ne lennék?

– Egy órával ezelőtt kellett volna találkoznunk vacsorára – mondja, és a tekintetem az órára vándorol. Most 19:30 van.

Visszanézek Lucasra, és azt mondom neki:– Nem voltak vacsoraterveink.

A szemöldöke felugrik. – Ö… de voltak. Küldtem neked virágokat munkába, és írtam, hogy találkozzunk az EVO-ban 18:30-kor.

Összeszorítom az ajkaim, és bólintok, amikor megértem. – Aha. Nos, úgy tűnik, rossz helyre küldted a virágokat.

– Mi van? – kérdezi zavartan, miközben hátralépek, hogy beengedjem. Frusztrált hangon folytatja. – Próbáltalak hívni és írtam is. Nincs bekapcsolva a telefonod?

– Valószínűleg be van – mondom közömbösen, miközben a konyha felé fordulok. – De a táskámban van, a szobában, és valószínűleg úgy sem hallottam volna, mert rezgőn van.

– Jézusom, Steph– mondja Lucas bosszúsan. – A frászt hoztad rám, hogy nem jöttél el az étterembe, és hogy nem vetted fel a telefonod. Azt hittem valami történt veled…

– Jól vagyok – szakítom félbe, mielőtt befejezi a mondatot. – Jól vagyunk.

– Akkor mi a baj? – kérdezi újra, ezúttal egyre ingerültebb a hangon, és megnézi a papírokat az asztalon. – Mi ez az egész?

– Számlák – mondom neki, majd pontosítok. – Kifizetett számlák. Próbálom átgondolni a költségvetésemet.

– Miért? – kérdezi.

– Mert ma elvesztettem a munkahelyemet. Nem kaptam semmilyen virágot, mert nem voltam ott.

– A francba – mormogja Lucas, miközben bosszús arca szép lassan együttérzővé válik. – Sajnálom, kicsim.

Vállat vonok. – Ez van. Majd kitalálok valamit.

– Majd kitalálunk valamit – mondja határozottan, miközben magához húz, mire az egész testem megmerevedik. Nem azért, mert megsértődöm, hanem mert beleavatkozik abba, amiben a legjobb vagyok, vagyis, hogy saját magamról gondoskodok. Foltokat hagy az új, fényes titánpáncélomon, amit épp magamra öltöttem, és ezzel tökreteszi.

Nem kellene ennek nagy ügynek lennie. Hálásnak kéne lennem az aggodalmáért, de ha a lényegre térünk, akkor a gyomrom fáj a gondolatától, hogy bármiért is függjek valakitől. Anyám ma egyértelművé tette, hogy össze kell szednem magam, és erősnek kell lennem.

Ismét kiszabadulok a szorításából, és úgy teszek, mintha vizet akarnék inni a csapból. Odamegyek a mosogatóhoz, kiveszek egy tiszta poharat a szekrényből, és megtöltöm. – Kérsz valamit inni? – kérdezem tőle hátat fordítva.

– Stephanie – mondja lágyan, és én nem merek megfordulni. A hangjából tudom, hogy az arca tele lesz együttérzéssel és elszántsággal, hogy ő lesz az a férfi, aki megoldja az összes problémámat.

Legyűröm a pánikot magamban, ragyogó mosolyt erőltetek az arcomra, és felé fordulok. – Mindenképpen el kell mennünk vacsorázni és ünnepelni. Szétrúgtátok a seggüket Floridában.

Igen, a ColdFury remek formában volt. Furcsa módon az első elvesztett meccsük a rájátszásban hazai pályán volt, ami épp azon az estén történt, amikor Lucas és én először veszekedtünk. Aznap este nem volt jó kedvében, és én megbántam a döntésem, hogy vele maradok. Nem mintha seggfej lett volna velem, vagy ilyesmi. Tartotta a szavát, és nem rajtam töltötte ki a frusztrációját. De nem volt jó körülötte lenni, és csak aludni akart. Nekem ez teljesen megfelelt, de megint… korán kellett kelnem, és mivel nem igazán ünnepeltünk, így tényleg azt kívántam, bárcsak otthon maradtam volna.

De mindegy.

Szerencsére a ColdFury nagyot fordult, és megnyerte a következő hazai meccsét, valamint a két idegenbeli mérkőzést Floridában. Ma repült vissza, és azt terveztük, hogy ma átjön hozzám. Csak nem gondoltam, hogy virágot küld nekem a munkahelyemre, és megkér, hogy találkozzunk egy elegáns étteremben, és azt sem, hogy elszúrom ezt azzal, hogy nincs nálam a telefonom.

Vagy talán azért nem volt nálam, mert tudat alatt ignoráltam Lucast. Tudtam, hogy hívni fog valamikor, és azzal, hogy nem volt nálam a telefon, hogy meghalljam, talán csak megpróbálom szabotálni vele a dolgokat.

– Stephanie – mondja Lucas újra, ezúttal lágyabban, teljesen figyelmen kívül hagyva a kijelentésemet, hogy el kéne mennünk megünnepelnünk a győzelmét. – Mondd meg, hol szeretnéd, hogy legyek, és ott leszek. Nem próbállak irányítani téged. Csak segíteni, ha tudok.

Teljesen leeresztek.

Minden félelmem, szorongásom és kétségem Lucas iránt, és azzal kapcsolatban, hogy ő mit jelent számomra, egyszerűen elpárolog. Nem telepszik rám a világomban, mint a levegő, és mindezt azért, hogy biztosítson róla, az én szabályaim szerint játszik. Ez a férfi teljesen ismer engem, és tudja, hogy nekem milyen módon kell csinálnom a dolgaim. Lucas felajánlotta, hogy egy olyan helyen lesz, amit én jelölök ki a számára, és bár nem ezt fogom tenni, megnyugtató, hogy megtehetem, és ő nem lesz ellene.

Három lépés, és már a karjaiban vagyok, az arcom a mellkasához nyomva. Habozás nélkül megölel, én pedig a derekára fonom a karomat. Mélyen belélegzem az illatát, azt a különleges illatot, ami csak Lucasra jellemző, és talán a legjobb illat a világon.

Felfordítom az arcomat, az övéhez szorítom, és azt mormolom: – Sajnálom. Sajnálom, hogy nem vettem fel a telefont, és sajnálom, hogy nem hagyom, hogy segíts. De megérted, ugye… miért nem akarom, hogy segíts?

– Megértem – biztosít, miközben simogatja a hátam. – De szeretnélek támogatni téged, és ezt úgy fogom tenni, hogy azt mondom, nem hagyom, hogy elbukj. Ha megbotlasz, én felsegítelek, leporollak, és tovább tollak az úton.

– Ó, Istenem – mormolom, és erősebben szorítom. – Ne mondj ilyeneket. Attól kedvem támad, hogy hátraforduljak, és kitárulkozzak neked.

Lucas kuncog, és hátralép, hogy rám nézzen. – Te kurvára csodálatos vagy. Rendben leszel.

– Tudom, hogy így lesz – mondom neki magabiztos mosollyal. – Mindig jól vagyok, és úgy tűnik, te sosem hagyod, hogy bármi rossz történjen velem.

– Tudod jól – erősíti meg, és be kell vallanom, ez a biztonságos érzés úgy borít be, mint egy puha és megnyugtató takaró.

– Menjünk el vacsorázni – javaslom, és istenem, imádom, ahogy felcsillan a szeme, mintha a világ legdrágább ajándékát adtam volna neki.

Szerinte az én időm a legnagyrabecsültebb ajándék a világon.

– Hova akarsz menni? – kérdezi.

– Valahova, ami közel van és gyors – mondom, miközben visszamegyek a szobába, hogy átöltözzek. – Aztán neked és nekem van mit bepótolnunk a hálószobában. Hosszú öt nap volt nélküled.

Szinte kiürül a tüdőmből a levegő, amikor Lucas felkap, és átrepít a hálószoba ajtón. Egyenesen az ágyhoz visz, leültet rá, és elkezdi levenni a pizsamámat.

Nevetve próbálom ellökni, de nem gondolom komolyan. – Mit csinálsz? Azt hittem elmegyünk valamit enni.

– Először kefélnünk kell – mondja, miközben elkezdi lehúzni a nadrágomat. – Igazad van…  hosszú volt az öt nap.

Eltolom a kezét magamtól. – Vedd le a saját ruháid. Így gyorsabb lesz.

Lucas vigyorog, és mindketten elkezdünk vetkőzni, amilyen gyorsan csak tudunk. Pár pillanat múlva már az ágyban heverünk, és ez az egyetlen hely, ahol most lenni akarok.

 

—

 

Lucas kihúzza magát belőlem, és utálom, hogy olyan üresnek érzem magam, amikor ezt teszi. De nem fordul át, hogy mellém feküdjön, mint szokott, helyette a száját a kulcscsontomra teszi. Lassan és módszeresen folytatja a simogatást az ajkaival a bőrömön, balról jobbra haladva, és egyre lejjebb csúszva a testemen. Ez nem szexuális, hanem rajongó, és én lélegzetvisszafojtva nézem, ahogy csókolgatja a testem lefelé, miközben lecsúszik a matracon.

Ahogy eléri a hasamat, lefekszik az ágyon, és az arcát a köldökömre helyezi. A szívem hevesen ver a mellkasomban, és olyan melegség árad végig rajtam, amilyet még soha nem éreztem, amikor rájövök, hogy a babánkhoz bújik. Az ujjaim a hajába túrnak, és végigsimítom a sűrű hullámokat, dédelgetve őt, ahogy rajtam fekszik.

Pár pillanat múlva felemeli a fejét, és rám néz. – A hasad még mindig olyan lapos. Alig várom, hogy megnőjön a pocakod.

Rámosolygok. – Az valószínűleg a tizenkettedik héten kezdődik, szóval van még hátra pár hetünk.

Lucas lehajol, és gyorsan megcsókolja a hasam, majd visszanéz rám, és buja mosollyal azt mondja: – Ugye tudod, hogy amikor megnő a pocakod, attól még jobban beindulok?

Válaszul felhorkantok, és eltolom a fejét. – Persze.

– Komolyan mondom – mondja, miközben visszamászik a testemre. – Kurvára felizgat, ha a pocakodra gondolok.

– Azért vagy kanos, mert egy meztelen nő fekszik alattad – hívom fel a figyelmét.

– Igaz – ismeri el. – De még kanosabb leszek, amikor az a kis pocak kidudorodik.

– Ó, Istenem – nyögöm rémülten, amikor legurul rólam, és magával húz. – Az több ruhát jelent, amire nem akarok pénzt költeni.

Lucas hallgat, és tudom, hogy ez azért van, hogy a komfortzónámban tartson. Tudja, hogy nem akarom, hogy a babám apja terhesruhákat vegyen nekem, bár amennyire utálok vásárolni, talán nem is lenne baj, ha megtenné.

Annak ellenére, hogy tiszteletteljes és óvatos, mégis szeretne tudni róla. – Van valami ötleted, hogy mit fogsz csinálni?

Nem bánom, hogy megosztom, és megbeszélem vele az ötleteimet. – Csak mindenhova beadom az álláspályázataim és önéletrajzom. Jelenleg nem vagyok válogatós, de megpróbálok a belvárosi területre koncentrálni, hogy legalább ezt a lakást megtarthassam. Nem akarok költözködni, főleg nem távol tőled.

– Ennyire vonzódsz hozzám, mi? – viccel, de hallom a gyengédséget a hangjában, és tudom, hogy megérti, hogy azért maradok ezen a környéken, hogy ő is részt vehessen a terhességben. Nem is kell kimondania, de tudom, hogy ha elbuknék, ő segítene nekem ezen a környéken maradni, és bár ezt nem akarom értékelni benne, még is így teszek.

– Gondolkodtam – mondom, majd figyelem a teste jelzését. Lazán, nyugodtan fekszik, és a kezével simogatja a csípőmet. Nem fogja a legkisebb apróságra rávetni magát, hogy jöjjön és megmentsen.

Nem, türelemmel megvárja, hogy mi a terv, és akkor ad tanácsot.

– Gondolkodtam – kezdem újra –, hogy a vagyonkezelői pénzem egy részét felhasználom arra, hogy elindítsak egy nonprofit szervezetet.

Lucas azonnal elengedi a kezem, és hátra hajol, hogy az arcomba nézzen. – Tényleg? Az fantasztikus lenne.

Az ajkaim megvetően összeszorítottam amiatt, amit mondtam. – Egy részét annak a pénznek arra kéne fordítanom, hogy megéljek, amíg be nem indul a dolog. Nem tudnék teljes munkaidőben dolgozni, és ezzel egyidejűleg ezt is csinálni.

Lucas a fejét megdöntve kérdezi. – Ez miért zavarna téged?

– Nem tudom – mondom, magamra haragudva. – Sosem akartam azt a pénzt. Nem érdemeltem meg. Ha használnám, akkor hálásnak kéne lennem a szüleimnek valamiért, és én nem akarok hálás lenni semmiért. Azt hiszem, talán el tudnám viselni, ha egy nonprofit szervezetet indítanék belőle, de az a gondolat, hogy a személyes kiadásaimat fedezném belőle, kissé hányingert keltő.

Először nem mond semmit, de aztán felül az ágyban, engem is magával húzva. Lucas aztán végigsimítja a karomat, majd vissza, hogy megnyugtasson. – Steph… Pontosan értem, hogy miért nem akarod felhasználni azt a pénzt. Az érvelésed logikus és jogos. De nézd innen. A szüleid soha nem adták meg neked azokat a dolgokat, amelyekre szükséged volt, amíg felnőttél. Sosem kaptál szeretetet, biztonságot, támogatást, beszélgetést, odaadást, ilyeneket. De talán most adhatnak valamit, amire szükséged van. Igen, ezt a pénzt, de ezzel segítenek neked. Nem azt mondom, hogy hálásnak kell lenned nekik, de talán el kellene fogadnod, mert ez jár neked azért, hogy cserbenhagytak.

Összeráncolom a szemöldököm, nem azért, mert összezavart, amit mondott, hanem mert zavarba ejt a reakcióm rá. Teljesen zavarba ejt, mert először életemben nem érzek ellenszenvet valami iránt, ami a szüleimtől származik. Nem érzem magam tőle mocskosnak, és nem fordul fel a gyomrom attól, hogy úgy érezzem, mintha lefizetnének, amikor a pénz elfogadásán gondolkodom.

Talán Lucasnak igaza van. Talán ez az enyém, és nagyon jó hasznát tudnám venni.

– Azt hiszem igazad lehet – suttogom neki. – Talán ez a válasz mindenre.

– Látod? – mondja ragyogó mosollyal. – Ezzel megoldódik egy csomó problémád. És most végre csinálhatsz valamit, ami a szenvedélyed.

Hozzá hajolok, megragadom az arcát, és egy hatalmas csókot nyomok rá. – Te vagy a szenvedélyem.

– Tudom – mondja önelégülten, aztán megcsókol, és ettől minden jobb lesz.

Amikor szétválunk, az arca komollyá válik. – De azért felajánlok egy kis segítséget, és te csak igent vagy nemet mondhatsz. Nem nagy ügy.

– Mit? – kérdezem óvatosan.

– Hagynád, hogy kifizessem neked az egészségbiztosítást? – kérdezi habozva. – A legjobbat akarom neked és a babánknak, és a legjobb drága lesz.

– Te akarod fedezni a költségeket? – kérdezem, csak hogy tisztázzam, főleg azért, hogy időt nyerjek, mert nem tudom, mit válaszoljak.

– Nos, tudom, hogy nem jönnél hozzám, ami automatikusan jogosítana téged a biztosításomra, szóval igen… hadd fizessem ki az egészségbiztosításodat.

Lucas hangja gondtalan és könnyed, mintha ez nem lenne nagy ügy. De a hangszíne kissé megváltozott, amikor a házasságról beszélt, és kíváncsi vagyok, hogy ez az a valami-e, amit ő szeretne. Azt tudom, hogy én nem ezt szeretném, vagy legalábbis a múltban sosem akartam. Igaz, Lucas iránt olyasmit érzek, amit még sosem ezelőtt, szóval talán én is változom.

Én csak nem vagyok benne biztos, hogy ez elég ahhoz, hogy megadjam neki azt, amit tőlem szeretne.

Egy családot.

– Gondolkozom rajta – mondom neki, és halvány mosolyt küldök felé. – De az biztos, hogy nem vagyok annyira ellene, mint gondoltam.

De nem mondom el neki, hogy még mindig félek a kötelektől, amelyek közelebb hoznak egymáshoz. Amilyen okos fiú, biztos vagyok benne, hogy már rájött erre.

 

19. fejezet

Lucas

 

Fordította: Sophie

 

Anyám megböki a vállam, és én odafordítom a fejem, hogy ránézzek. Jó egy fejjel alacsonyabb nálam, de a személyisége milliószor nagyobb. Bármilyen idegen, aki ránéz, soha nem találná ki, hogy elég idős ahhoz, hogy velem egykorú gyereke legyen. A haja szőke és hullámos, merész bob frizurája az álláig ér. Míg mi gyerekei az apánktól örököltük a barna hajunkat, a mogyoróbarna szemünket tőle, és most az övé tele van kíváncsisággal.

– Sétálnál velem egyet? – kérdezi olyan tekintettel, ami azt mondja, hogy ez nem egy kérés, de udvarias vagyok így megkérdezem.

Karomat a nyaka köré fonom, magamhoz húzom egy gyors puszira a feje tetejére, és azt mondom: – Persze.

Tudtam, hogy valamikor négyszemközt akar beszélni majd velem.

Ő és apám késő este érkeztek. Max és Jules ment értük a reptérre, mivel Anyu és Apu náluk marad néhány napig. Korán reggel jöttem el Stephanie lakásából, hogy együtt reggelizzek a családdal, és tudtam, hogy ez azt is jelenti, hogy a szüleink személyes beszélgetést fognak folytatni Simone-nal és velem, hogy felzárkózzanak az életünkben bekövetkezett változásokkal. Apa Simone-nal van most – mert ő apuci kicsi lánya—, és tudtam, hogy csak idő kérdése, mielőtt anya rám támad. Jules a konyhát takarítja reggeli után, és Max tévét néz a gyerekekkel. Stephanie majd egy kései ebédre fog csatlakozni hozzánk, hogy bemutathassam a szüleimnek, aztán mindenki elmegy a meccsre. Ez lesz az ötödik játék a Florida elleni sorozatban, és biztos vagyok benne, hogy ma este dől el minden.

– Sétáljunk le a tóhoz – javaslom, miközben elengedem anyámat, és megfogom a kezét.

Max és Jules telke egy kis tó körül van. Mérete miatt inkább dekoratív, mint funkcionális, de szép látvány. Gyönyörű április végi nap van, és elég meleg ahhoz, hogy ne kelljen kabátot vennünk.

Amikor elérjük a tó partját, helyet foglalunk a tűzrakóhely melletti kerti bútorokon. Anyu maga alá húzza a lábait, és ragyogó szemekkel néz rám. – Szóval… mennyire vagy készen arra, hogy apa legyél?

– Egyáltalán nem – mondom neki nevetve. – De addigra készen leszek, mire a baba megszületik.

– Nagy változás ez számodra – mondja nyugodt mosollyal. – Mindig is azt akartam, hogy legyenek unokáim, de azt sosem hittem, hogy te leszel az első.

– Én sem gondoltam sohasem, hogy én leszek az első, de történnek szarságok, nem? – mondom neki vigyorogva.

Az orrát ráncolja a káromkodásomra. Ő egy illemtanárnő, és úgy gondolja, hogy a káromkodás bármilyen formája modortalan. Sajnos, három fiú mellett meg kellett tanulnia alkalmazkodni hozzánk.

– Mondd meg őszintén – kezdi komolyan. – Pontosan milyen problémákkal kell szembenézned?

– Problémák? – kérdezem kitérően. Tudtam, hogy anya faggatni fog, de nem akartam megkönnyíteni a dolgát. Szeretem, ha meg kell dolgoznia azért, hogy csodálatos és elkötelezett szülő legyen.

A szemeit forgatja, ami a másik dolog, ami fiatalos természetét hangsúlyozza, mert egy kicsit éretlen. Rámosolygok, ő pedig rám mered. – Na ki vele, Lucas. Ez nem egy tervezett terhesség volt. Tudom, hogy a szíved mélyén családcentrikus vagy, de azt is tudom, hogy ezt nem életed ezen szakaszán akartad. Segíteni akarok neked megbirkózni ezzel, szóval mondd el… Milyen problémák lesznek?

Visszatartom a szeretetteljes mosolyomat, mert szórakoztat, és egy kicsit engedek neki. – Nos, a terhesség úgy tűnik, hogy…

– Nem a terhességről van szó – szakít félbe anyám, és a szemem tágra nyílik a szigortól a hangjában. – Rólad akarok tudni. Hogy viseled te mindezt, és ne merészelj hazudni nekem.

– Úgy viselkedsz, mintha tönkretenné az életem – mondom védekezően, ahogy előtörnek belőle az anyai ösztönök.

Megrázza a fejét, szőke fürtjei lengedeznek. – Egy baba soha nem tenné tönkre az életed. De azt is tudom, hogy nem ez volt a terved a jövőben. Ez bezavar az életedbe, és ami még fontosabb, nem a hagyományos értelemben csinálod ezt.

– Hagyományos értelemben?

– Lucas – pirít rám. – Ne játszd a hülyét! Fiatal vagy, és élvezed a szingli életet. Ismerlek, középső fiam. Max volt mindig is az öreg lélek, és tudtam, hogy gyorsan le fog telepedni. Malik egész életében kalandozni fog, és valószínűleg sosem fog megállapodni valaki mellett. De te a kettő kombinációja vagy. Nagyon is kihasználod a fiatalságodat, és célod, hogy minden csepp élvezetet és vitalitást kihozz az életből, mielőtt letelepednél. Még nem hoztál ki mindent, Lucas, és nem saját döntés miatt állapodtál meg, hanem egy baleset miatt. Még nem voltál készen erre, szóval tudni akarom, hogy vagy.

Meglepetésemben tátva marad a szám, hogy anyám milyen éles eszű, és milyen hihetetlenül buta is. – Csak azt tudom elképzelni, hogy egy mosdónál állok, és szőlőt vagy valami hasonlót facsarok a számba.

– Lucas – csap le rám, de ajkai bosszús mosolyra húzódnak. – Beszélj velem.

Továbbra is mosolygok rá, hátradőlök a székemben, és a bokámat a térdemre fektetem. – Igazad van. Nem álltam készen erre. Vagy legalább is nem hittem, hogy készen állok, de anya, egy aprócska lény növekszik Stephanie-ban, ami részben tőlem származik, és ez egyszerre furcsa és csodálatos. Lehet, hogy élveztem a szingli életet, de nem ez az egyetlen dolog, ami boldoggá tud tenni.

Anyám megértően bólint. Jól nevelt minket, és soha nem kételkedett abban, hogy valamelyik fia kibújna a felelősség alól, de még mindig nem elégedett. – Boldog vagy?

Felé fordítom a fejem, és végre meglátom az igazi aggodalmat a zöldesbarna szemeiben. – Persze, hogy boldog vagyok. Miért ne lennék az?

– Mert ismerlek, és te az a tradícionális típusú férfi vagy – mondja gyengéden, és érzem, hogy kételyei vannak Stephanie-val szemben. – Minden vadságod ellenére, te az a srác vagy, aki hisz az igaz szerelemben, és térdre borul, ha megtalálja a neki való nőt. És te családcentrikus ember vagy. Aktívan részt akarsz venni a dolgokban, és osztozni akarsz a szerelemben. Nem ismerem Stephanie-t. Még nem találkoztam vele. De eleget tudok már ahhoz, hogy tudjam, hogy amiben ketten benne vagytok, az semmilyen értelemben nem hagyományos. Az, ahogy a dolgok alakultak, és az út, amin jelenleg jársz, nem az, amit elterveztél.

– Igaz – mondom habozás nélkül, bár a szavai kirántják a talajt a lábam alól. – De tudok alkalmazkodni.

– Persze, hogy tudsz – válaszolja könnyedén, kezével intve. – De mint az édesanyád, csak a legjobbat akarom neked. Nem akarom, hogy alkalmazkodnod kelljen. Azt akarom, hogy mindent megkapj, amiről valaha álmodtál, és ha az nem lehetséges, segíteni akarok megbékélni ezzel.

A francba… most egy csomó van a torkomban, és nem vagyok benne biztos, hogy tudok neki válaszolni. Ő csak bámul rám azzal a tekintettel, ami mindig arra késztetett, hogy az ölébe bújjak, és nem tetszik ez az érzés. Nem kisfiú vagyok, hanem férfi, és tudom kezelni ezeket a helyzeteket.

Azt hiszem.

Nyelek egyet a kiszáradt torkommal, és kicsitköhögök. – Nem így képzeltem el az életem, de nem is olyan rossz. Stephanie nagyszerű, és mindenbe bevon. Hagyja, hogy az egész családunk részt vegyen ebben.

– És pontosan milyen kapcsolatod is van vele? – kérdezi őszintén. Meg akarom neki mondani, hogy törődjön a saját dolgával, de ez nála nem fog működni.

– Barátok vagyunk – mondom lassan, ügyelve arra, hogy pontosan fogalmazzak anyámnak, hogy ne keltsek benne nagyratörő terveket. – És több is.

– Az egyik beszélgetésünkben ,,alkalmi viszonynak” nevezted. – emlékeztet, de a kapcsolatunk alkalmi jellege teljesen kérdéses.

– Ez nagyon bonyolult – sóhajtok fel durván. – Stephanie… nos, ő csodálatos. Gyönyörű, okos, vicces, extrovertált.

– De…

– De ő zárkózott is, és jó oka van erre. Nem volt jó gyerekkora. Súlyosan elhanyagolták, ezért olyan típusú nő, aki mindenben csak magára támaszkodik.

Anyám szemei most aggodalommal teli, és mivel nem ez volt a szándékom, ezért sietek megnyugtatni. – Fantasztikus anya lesz. Nem akarom, hogy emiatt aggódj, mert én sem teszem. Ez az első esélye az igazi szeretetre… ez a baba. Nem fogja elszalasztani.

– És veled mi lesz? – kérdezi lágyan.

– Erre még én sem tudom a választ – ismerem be. – Barátok vagyunk. Néha úgy érzem, hogy közel állunk egymáshoz, és apránként megosztja velem a dolgait. Máskor távolságot tart, és nem akarja, hogy segítsek neki. Hol meleg, hol hideg, és ez zavarba ejtő, de meg is értem. Soha nem volt még párkapcsolata, szóval ez nehéz neki.

– Neked sem volt még soha komoly kapcsolatod – mutat rá anyám. – Te is csak randiztál folyamatosan.

– Igen, ez igaz. De a különbség az, hogy nekem csodálatos példaképeim voltak a szüleim. Lehet, hogy nem tapasztaltam meg az elkötelezettséget, a bizalmat, a hűséget és a szeretetet egy igazi kapcsolatban, de huszonhét éven át figyeltelek téged, és van fogalmam arról, hogyan kell működnie egy kapcsolatnak. Stephanie-nak sincs semmi viszonyítási alapja. Anya, amikor azt mondom, hogy elhanyagolták, nem fizikai értelemben értem. Egy gazdag családban nőtt fel, de a szülei egyáltalán nem figyeltek rá. Lehet, hogy ínyenc ételeket evett, és márkás ruhákat viselt, de fogalma sincs a szeretetről, amit a szüleinktől kéne megtanulnunk.

– Ez borzalmas – suttogja anyám, és látom, hogy Stephanie iránti együttérzésből könnyek gyűlnek a szemébe.

– Csak azt szeretném, ha nem lennél csalódott, ha nem lesz túl melegszívű – magyarázom neki. – Ne helyezz rá nyomást, és ne próbáld túlzásba vinni a terhességbe való beavatkozást. Hagyd, hogy ő keressen téged, ha szüksége van valamire, ami valószínűleg egyáltalán nem fog előfordulni.

– Utálom ezt miattad – mormolja anyám. – Csak utálom. Nem akartam, hogy ilyen legyen a szülői szereped. Azt akartam, hogy szeressenek vele együtt.

Felállok a székemből, odamegyek anyámhoz, és letérdelek a széke elé. A kezemet a térdére teszem, és megnyugtató mosolyt küldök felé. – Valami többet szeretnék Stephanie-val, és megpróbálom ezt elérni. De ez egy lassú folyamat lesz, és én egy türelmes ember vagyok. Szeretném, ha te is türelmes lennél, és akkor minden úgy fog alakulni, ahogy kell, én pedig tudni fogom, hogy mindent megtettem, hogy ez megvalósuljon.

Anyu könnyes szemmel mosolyog rám, és ujjával elsimítja a hajamat a homlokomról. Végignéz az arcomon. – Hogyan lettél ilyen bölcs? A munkám feleslegessé válik.

Nevetve válaszolok. – Jó tanáraim voltak. Te és apa elég fantasztikus szülők vagytok.

– Oké – mondja, és elhúzza tőlem a kezét – Hátradőlök, és hagyom, hogy te irányítsd a dolgokat, ha megígéred, hogy vigyázol magadra, és nem sérülsz meg.

– Megígérem – mondom hezitálás nélkül, de csak azért, hogy megnyugtassam. Elég komoly esélye van, hogy megsérülök, ha Stephanie nem tudja teljesen leengedni a falait, de anyát nem akarom ezzel terhelni.

– Menjünk vissza – mondom, miközben felállok, és kinyújtom a kezem felé. – Stephanie hamarosan itt lesz.

Anyám hagyja, hogy felhúzzam a székről, és elindulunk a házba. – Akkor ezzel végeztünk, ugye?

– Egyelőre – mondom, és megszorítom a kezét.

– Akkor miről beszéljünk? – kérdezi viccesen.

– Beszéljünk arról, hogy milyen rossz a lányod – válaszolok gonoszul, tudva, hogy a legjobb módja annak, hogy eltereljem a figyelmet magamról, ha Simone-ra terelem, és egy cseppet sem érzem magam bűnösnek.

Anya grimaszol, és felnyög. – Az a lány. Nem tudom mit fogok vele csinálni.

– Nos, nem ölheted meg – mondom neki komolyan. – Max, Malik és én nem fogjuk hagyni.

– Ó, hallgass már – szid meg, és könnyedén hasba vág. Úgy teszek, mintha fájna, és egy ,,úúú” hangot adok ki. – Apád és én nem fogjuk megölni, de meg fog ezért fizetni. Ó, fizetni fog ezért.

– Örökre az adósotok lesz – mondom nevetve.

– Igen – ért egyet. – Kivéve, ha visszamegy, és befejezi a diplomáját.

– Szerintem azt fogja tenni.

Anyám megáll, és reményteljes szemekkel fordul hozzám. – Ő mondta ezt neked?

Megráztam a fejem. – De Simone okos lány. Őszintén, ő a legokosabb az összes gyereked közül. Csak egy kicsit megfeszíti magát, és kitalálja, mit akar az élettől. Talán még egy kicsit lázad is. De fogadnék rá, hogy valamikor visszamegy.

– Istenem, remélem – mondja anyám vágyakozva. – Nem érdekel, ha nem akar orvosi egyetemre menni, de már olyan közel van a diplomához. Olyan nagy kár lenne.

– Egyetértek, és Simone is tudja ezt – biztosítom őt. – Az én tanácsom, hogy hagyd, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak, és ne helyezd nyomás alá. Végül majd ő is rájön.

– Nem tudom, hogy mit gondoljak erről az érett, bölcsebb Lucas Fournierről– viccelődik anyám, miközben felmegyünk a lépcsőn a hátsó teraszra. – Annyira magabiztos vagy mindenben, hogy haszontalannak érzem magam.

– Soha – mondom nevetve. – Csak várj, amíg könyékig leszek a hányásban meg a babakakiban. Akkor teljesen pánikba esem.

– Alig várom, hogy lássam – mondja anyám nevetve, miközben elérjük a teraszt.

Mosolygok, de nem mondok semmit. Én is alig várom, hogy lássam.