12.-13. Fejezet

 

12. fejezet

Stephanie

 

Fordította: Calliope

 

Kopognak a vizsgáló ajtaján, és mielőtt még válaszolhatnék, már nyílik is az ajtó, és Lucas sétál be. Elképesztően meztelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam ebben a papírból készült köpenyben és zokniban, ahogy ott ülök a vizsgálóasztalon, a lábtartók mellett, várva az orvost. Őszintén szólva, nem hittem, hogy Lucas tényleg eljön, mivel nem volt ott, amikor engem behívtak a váróból. Én azon kattogtam, hogy mit is jelenthet Lucas távolléte, miközben a nővér magyarázta, hogy mit kell tennem, és a köpenyt a kezembe nyomta.

Nem telt bele két perc, és már le is vetkőztem, felvettem a köpenyt, és felültem az asztalra, de ezalatt a rövid idő alatt is sikerült teljesen meggyőznöm magam arról, hogy Lucas nem akar részt venni ebben az egészben. Alig beszéltünk a múlt héten, lemondta a randinkat — mármint, az együttlétet — a minap. Tudtam, hogy egyre távolabb fog húzódni a rájátszás miatt, de nem gondoltam, hogy ez a terhességre is kihat majd.

– Mit keresel itt? – kérdezem ostobán.

Csak megrázza a fejét, miközben becsukja maga mögött az ajtót. – Tudtad, hogy jövök.

– De nem jöttél – válaszolom kissé durcásan, és utálom ezt a hangot magamtól, de mégsem hallgatok el. – Elkéstél.

– Már találkoztál az orvossal? – kérdezi, és legszívesebben behúznék neki.

– Még nem – morgom.

– Akkor nem késtem el – mondjamosolyogva.

Igaza van, úgyhogy nem vitatkozom tovább. – Gondolom, tényleg nem.

Lehajtom a fejem, és a kezeimet bámulom, mert nincs jobb, amit tehetnék. Megint kopognak, és nyílik az ajtó újra, majd belép egy ősz hajú, fekete szemüveges idősebb férfi. Először rám néz, és kinyújtja a kezét. – Üdvözlöm, Dr. Woods vagyok, én leszek a szülészorvosa a terhessége alatt.

– Stephanie Frazier– mondom, miközben kezet rázok vele.

Lucas felé fordul, és hirtelen tátva marad a szája. – Maga… maga…

– Lucas Fournier– fejezi be Lucas, és kezet nyújt. – Örülök a találkozásnak.

Az orvos elneveti magát, és kissé zavarban megrázza a fejét. – Bocsánat, ez csak egy pillanatra meglepett.

– Semmi gond – nyugtatja meg Lucas, majd rám kacsint. Valamiért feltűnően jó kedve van, és ettől én még morcosabb leszek.

– Nem tudtam, hogy házas, Mr. Fournier– mondja Dr. Woods kedvesen, és ez egy őszinte feltételezés, gondolom. Manapság nem muszáj házasnak lenni egy gyerekhez, de Dr. Woods nyilván más generációból van, így valószínűleg másképp gondolkodik.

– Nem vagyunk házasok – magyarázom, mire Dr. Woods rám néz. – Csak barátok vagyunk.

– Ó, értem – mondja bizonytalan mosollyal, de hallom a hangján, hogy semmit sem ért a kapcsolatunkból.

Üdv a klubban, Dr. Woods. Üdv a klubban.

Dr. Woods leül egy alacsony gurulós székre, és odagördül az íróasztalhoz. Kinyitja a laptopját, amit hozott magával, néhány percig átnézi a rólam szóló adatokat, majd felém fordul, és azt mondja: – A története alapján úgy saccolja, hogy körülbelül nyolchetes terhes.

– Ez nem saccolás – mondom neki.

– Nos, néha nehéz pontosan meghatározni a fogantatás idejét…

– Én pontosan tudom, mikor estem teherbe – vágok közbe, hogy haladjunk. – Egyéjszakás kaland volt, és abban az időszakban nem volt más a képben.

– Ó– mondja Dr. Woods, a szemöldöke felugrik. Lucasra pillant, aki most már mellettem áll a vizsgálóasztal végénél. – Á, értem. Nos, akkor… az, amit kitöltött előzmények alapján nem tűnik úgy, hogy lenne bármilyen komplikáló tényező. Ma a következőket fogjuk tenni. Fizikális vizsgálatot végzünk, beleértve a kismedencei vizsgálatot is. Vér– és vizeletmintát is veszünk. Aztán felöltözhet, és átmegyünk az irodámba, ahol nyugodtabb környezetben beszélgethetünk a továbbiakról.

Csak bólintani tudok, hirtelen túlterheltnek érzem magam. Nem tudom, ez mennyire látszik rajtam, de Lucas keze a tarkómra simul, és nyugtatóan megszorítja. Uralkodnom kell magamon, hogy ne ragadjam meg a kezét, mint egy mentőövet.

– Nagyszerű – mondja Dr. Woods bátorító mosollyal, majd feláll. Kezet mos és megtörli, aztán elkezdi a szokásos vizsgálatot: belenéz a szemembe, fülembe, torkomba, meghallgatja a szívemet. Megnyomkodja a nyaki nyirokcsomóimat, majd megkér, hogy feküdjek le, és átnyomkodja a hasamat, miközben kérdezget, hogy érzek-e bárhol fájdalmat.

Aztán Dr. Woods segít felülni. – Volt eddig bármilyen panasza, Stephanie?

– Reggeli rosszullétek – felelem, mert ez volt a legrosszabb tünet.

Dr. Woods nevet egyet, majd bólint. – Ez a tizenhatodik hétre el fog múlni. Valami más?

– Enyhe pecsételő vérzés – mondom, és a szemem sarkából látom, hogy Lucas megfeszül. – Tegnap reggel, csak akkor, amikor pisiltem. Azóta semmi, és olvastam, hogy ez normális lehet.

– Véreztél? – kérdezi Lucas durva, bosszús hangon. – És nem mondtad el?

– Nem gondoltam, hogy nagy ügy, mivel azóta semmi nem volt, és jól érzem magam – válaszolom összehúzott szemekkel.

Dr. Woods közbelép, kissé hangosabban szólal meg. – Tudják, a pecsételés néha utalhat problémára, de lehet teljesen normális is. A kismedencei vizsgálat után hüvelyi ultrahangot csinálunk, hogy megnézzük a kisbabát.

– Ilyenkor már látni lehet a babát? – kérdezi Lucas csodálkozva.

– És hallani a szívverését is– válaszolja Dr. Woods mosolyogva. – De gondolom, Stephanie talán kényelmesebben érezné magát, ha erre a vizsgálatra kimenne.

– Nem megyek sehová – jelenti ki Lucas felháborodva, én pedig alig bírom visszatartani a nevetést.

A fejemmel Lucas felé bökök, és azt mondom Dr. Woodsnak: – Ő az, aki teherbe ejtett.

– Ó– mondja Dr. Woods tágra nyílt szemmel. – Ó, rendben. Értem. Ez mmm… hát, rendben. Azt hittem, csak barátok.

– Barátok extrákkal – teszi hozzá Lucas, én pedig most már tényleg elnevetem magam. Lucas rám villant egy széles mosolyt.

– Nos, ez már túl sok információ – dorgál meg minket Dr. Woods jóindulatúan nevetve. – Tehát, Lucas, maga az apa, és végigkíséri Stephanie-t ezen a terhességen?

Lucas bólint. – Ez a lényeg.

– Rendben– mondja Dr. Woods, miközben felhúz egy pár gumikesztyűt. – Most, hogy mindent tudok, jöhet a kismedencei vizsgálat, utána pedig az ultrahang.

– És még egy dolog – mondom óvatosan, egy rövid pillantást vetek Lucasra, mielőtt visszafordulok az orvoshoz. – Lehet apasági tesztet csinálni?

Dr. Woods szemöldöke mélyen összeráncolódik a kérdésre. – Nem értem.

Lucas ugyanabban a pillanatban azt morogja: – Nem akarok apasági tesztet.

– Pedig azt mondtad, hogy akarsz – vágom rá emlékeztetve, bár belül örömtáncot járok, hogy már nem akarja.

– Nos, igen… de az még akkor volt, amikor nem ismertelek jobban, mint Dr. Woodstmost.Sőt, valószínűleg vele többet beszélgettem, mint azon az éjszakán veled, amikor teherbe ejtettelek.

Elvörösödök, és gyilkos pillantást vetek Lucasra. – Felnőhetnél végre, jó?

Lucas csak Dr. Woods felé fordul, és nyugodtan azt mondja: – Nem kell apasági teszt. Tudom, hogy én vagyok az apa.

– Ezt korábban is említhetted volna – morgom, és látom rajta, hogy mulattatja a helyzet, mert a szeme nevet.

Dr. Woods párszor ide-oda néz közöttünk, majd csak megvonja a vállát, mintha elfogadná a furcsa kapcsolatunkat. Valószínűleg már mindent látott.

Ezután jön az a kínos rész, amikor zokniban kell a lábtartókba helyezni a lábam. Amikor egy nő gyakorlatilag meztelenül, széttárt lábakkal fekszik, nem kéne, hogy bolyhos zokniban tegye, és mégis én pont ezt teszem. Aztán az behelyezi a spekulumot, ami talán a világon a legkevésbé kedvelt dolog a számomra. Összeszorítom a fogam, ahogy mintát vesz, majd miután kiveszi a tükröt, egy kicsit még vizsgálódik.

– Minden rendben van – mondja megnyugtató hangon, miközben leveszi a kesztyűjét, kidobja őket, majd új párat húz fel. Az egyik sarokban lévő géphez lép, és odagördíti az asztal mellé. Bekapcsolja, pár gombot teker rajta, majd felvesz egy vékony pálcát, amely egy kábellel van hozzá csatlakoztatva. – Most be fogom helyezni ezt a hüvelyébe, Stephanie. Nem fog fájni, de lehet, hogy kicsit kellemetlen lesz, ahogy mozgatni fogom, hogy megtaláljam a babát.

– Rendben – felelem, de a hangom halk és remegős. Nem így akartam megszólalni, de Lucas azonnal megfogja a kezem.

Rápillantok, és ő rám mosolyog. Nem mond semmit, de nem is kell neki. Ő az egyik legőszintébb ember, akit ismerek. Az ember, akinek az arca mindig elárulja, mit érez, és soha nem próbálja eltitkolni. A tekintetéből egyértelmű, hogy mellettem van, és minden rendben lesz.

Ezt azzal is megerősíti, hogy finoman a homlokomra nyom egy puszit. Dr. Woodsra pillantok, ő pedig rám mosolyog, mintha azt mondaná: Szerencsés lány vagy.

Az vagyok? Nem úgy érzem, úgy, hogy Lucas mostanában annyira más. De most itt van, úgy bánik velem, mintha értékes lennék — és én annyira össze vagyok zavarodva, hogy legszívesebben aludnék egyet, és csak akkor ébrednék fel, amikor a baba megszületik.

Dr. Woods gélt nyom a pálcára, visszagördül a széken, és most épp annál a testrészemnél van, amit valószínűleg csak Lucas látott többször nálam is. Nem tudok nem megfeszülni, amikor elkezdi behelyezni az eszközt, mire Lucas halkan azt súgja: – Csak lazulj el, Stephy.

Mély levegőt veszek, és próbálok ellazulni.

A pálca olyan vékony, hogy nem fáj, de amikor a végével hozzáér a méhszájamhoz, kicsit felszisszenek a kellemetlen érzés miatt. Lucas másik keze a fejemhez nyúl, beletúr a hajamba, és halkan suttogja: – Minden rendben. Menni fog ez.

Kifújom a levegőt, és a képernyőre nézek, ahol lassan kirajzolódik egy szürkés, szemcsés kép. Dr. Woods megmozdítja az eszközt, majd megszólal: – Ott a méhe – ahogy egy kicsi fekete területre mutat.

– És pont ott – mondja, ahogy egy apró mozdulattal korrigál – a babájuk. Tökéletes méret. Most hallgassuk meg a szívhangot.

A saját szívem is megáll egy pillanatra, Lucas pedig olyan erősen szorítja a kezem, hogy már-már fáj, de nem szólok semmit. Túl izgatott vagyok, hogy érdekeljen.

Dr. Woods elfordítja a pálcát, állít a képernyőn, és a szemcsés kép hirtelen szabályos, hullámzó vonalakká változik, miközben a hangszóróból tisztán, ütemesen felcsendül a baba szívverése.

És ó, olyan gyors, olyan dobolós és nedvesen cuppogó, de kétségtelenül valódi szívhang. Dr. Woods figyel, ellenőriz valamit a gépen, majd azt mondja: – A kisbabájuk szíve remekül működik.

A fejemet Lucas felé fordítom. A szemei kerekre nyíltak, ámulva nézi a képernyőt, a szája kicsit nyitva a csodálattól.

– Elképesztő – mondja halkan, majd rám néz. – Nem csodálatos?

Nem tudom visszatartani a mosolyt, ami az arcomra ül. Lehet, hogy ez életem legnagyobb mosolya, és mindez ennek a férfinak köszönhető. Nem tudom, mi lesz velem és Lucasszal a jövőben, de ez a pillanat, ez örökre az enyém, az egyik legboldogabb emlékem lesz, és örökké megőrzöm.

 

—

 

Lucas és én kilépünk az orvosi rendelőből, ő pedig elkísér az autómig. Teljesen kimerültem ettől a látogatástól. A baba szívhangját hallani életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, és látni Lucas arcát közben a legszebb. De az utána kapott rengeteg információ rettentően leterhelt. Lucas mindent elhozott egy mappában a hóna alatt, és megígérte, hogy majd együtt átnézzük őket.

Szóval ja, fáradt vagyok, összezavarodtam Lucas iránti érzéseimben, és éhes is vagyok. Ez a három együtt elég ahhoz, hogy meggyengítse az agyam, úgyhogy nem bírom tovább, és muszáj kiderítenem, hogy hol is állunk egymással.

– Még mindig nem hiszem el, hogy megkérdezted Dr. Woodstól, biztonságos-e, ha szexelünk– jegyzem meg Lucasnak szemrehányóan, ahogy megállunk a kocsim ajtajánál, de valójában ez nem kritika. Csak beszélgetést szeretnék kezdeményezni arról, hogy mire gondol.

Rám mosolyog. – Biztos vagyok benne, hogy a jó doktor nem szégyenlős a szex témájától, Steph.

– A normál szexbeszélgetéstől nem, biztos. De amikor megkérdezed, csinálhatunk-e vad majomszexet terhesség alatt, az már egy kicsit sok információ.

– De válaszolt, nem? – mondja Lucas újabb vigyorral. – Szóval nem volt annyira szokatlan a kérdés.

Igaz. Engem is érdekelt a válasz, és úgy tűnik, egészen addig lehet szexelni, amíg el nem folyik a magzatvíz. De Lucas részéről semmi utalás nem volt arra, hogy miért is kérdezte ezt – főleg úgy, hogy mostanában inkább távolságtartó volt.

– Vissza kell menned dolgozni? – kérdezi Lucas témát váltva, mielőtt visszavághatnék neki.

Bólintok. – Igen.

Mintha csalódottság villanna át az arcán?

Közelebb hajol hozzám, a tenyerét az arcomra simítja, ujjait a hajamba csúsztatja, és hátul gyengéden megszorítja a fejem. Aztán lehajol, lágy csókot nyom az ajkaimra, és belesuttog: – És mikor lesz megint vad majomszex köztünk?

Bármikor, amikor csak akarod.

Pislogok, és kicsit elhúzódom. – Tényleg akarod?

Lucas felemeli az állát, és úgy néz rám, mintha antennák nőnének a fejemen. – Mikor nem akartalak megdugni?

– Tegnapelőtt este – emlékeztetem.

Elengedi a hajamat, és védekező kifejezés ül ki az arcára. – Mondtam, hogy Simone-val kellett foglalkoznom. És látni akartalak másnap, a meccs után, de te lemondtad, vagy ezt már el is felejtetted?

– Nem felejtettem el – vágom rá, majd azonnal megbánom. Nagyot sóhajtok, majd azt mondom:– Bocsánat… azt hiszem, ezek a hormonok a legjobbat hozzák ki belőlem.

Lucas arca meglágyul. – Stephy, alig reagáltál, amikor idegenben voltam. A válaszaid az üzenetekben rövidek voltak, és amikor este hívtalak, nem vetted fel.

– Aludtam – vágom rá gyorsan. Bár mindketten tudjuk, hogy kerültem őt. Csak ő nem tudja miért, mert azt hittem, hogy ő visszahúzódik tőlem. Úgyhogy egy apró vallomással folytatom: – Azt hittem, kezdesz eltávolodni tőlem.

Tagadólag megrázza a fejét. – Csak úgy tűnt, mintha hűlne köztünk a dolog, és őszintén szólva nem gondoltam, hogy akkora ügyet csinálsz belőle, hogy lemondtam azt az estét. Sőt, azt hittem, kifejezetten megkönnyebbültél.

Elfordítom a fejem, a parkolót bámulom. Nagy levegőt veszek, kifújom, majd visszafordulok Lucashoz. – Nem megkönnyebbültem. Megijedtem.

A megértés fénye felragyog az arcán. – Hogy túl közel kerülünk egymáshoz.

Megrázom a fejem, hogy pontosítsak. – Hogy túl sokat mutatok meg magamból. Elmentél a túrára, éshiányoztál, a francba is. Ez megijesztett. Nem engedhetem meg magamnak, hogy valaki hiányozzon. Már átéltem ezt, és nem végződött jól.

Lucas erre magához húz, a mellkasához szorítja a fejemet, és halkan suttog: – Ki nem állhatom a kibaszott szüleidet, Steph. Teljesen tönkretettek téged.

Kitör belőlem a nevetés, ami bele is fúl Lucas ingébe. Érzem, hogy ő is nevet, miközben a karjaival szorosan átölel. Én is átölelem a derekát, és úgy szorítjuk egymást.

– Ha ez túl sok neked – mondja halkan –, akkor visszavonulok. De én szeretnélek tovább látni. Ami köztünk van, az a legelképesztőbb kémia, amit két ember között lehet, és nem akarom feladni.

– Én sem – suttogom vissza. – De…

– Még mindig csak laza kapcsolat? – kérdezi, találgatva.

– Nem, ez már nem laza – ellenkezek, és látom a meglepetést az arcán a vallomásomra. – De félek, és nem tudom, mennyire tudok még mélyebbre menni ebben az egészben. Egyszerre vonzódom hozzád, és egyszerre akarok elrohanni tőled, és fogalmam sincs, melyik érzés fog győzni. Nem akarok fájdalmat okozni neked.

– És én sem akarok neked fájdalmat okozni – biztosít. – Vegyük csak napról napra, és meglátjuk, merre halad.

– Rendben – válaszolom halkan, mert ez azt jelenti, hogy ma este még legalább az enyém.

Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

 

13. fejezet

Lucas

 

Fordította: Calliope

 

Van egy különös fény Stephanie szemében, amikor átadja magát a vágynak. Olyankor ködös a tekintete, mint aki egy másik világban jár, mégis olyan erővel és fényességgel szegeződik rám, hogy pontosan tudom, hogy nem máshol jár, hanem teljesen velem van.

Ezért sem tudom levenni róla a szemem, miközben mozgok benne. Nem is tudnék máshová nézni. Testével is szorosan tart, ujjai a vállamba kapaszkodnak, lábai felhúzva, combjai az oldalamat ölelik.

Bár az orvos szerint is nyugodtan élhetünk vad majomszexet – az én kifejezésem, nem az övé, ő a hevesszót használta azt hiszem –, valahogy mégis egy lassú, szinte ösztönös párzási rituáléba csúsztunk. A csípőm mélyen tolul előre, de nem sietek a vég felé, a farkam egyszerűen csak élvezi Stephanie bámulatos érzését.

És ez mosttényleg más.

Teljesen más.

Kevesebb mint tíz órája láttam a gyermekünket, és hallottam a szívverését. Az akis bab méretű dolog nem úgy nézett ki, mint egy baba, hanem hát, mint egy bab, és én máris teljesen szerelmes lettem. Életemben először szerelmes lettem. Stephanie nem tudta, mert közben elbűvölten bámulta az ultrahang képernyőt, ahogy hallgattuk a gyors szívdobogást, de én ránéztem, és akkor szerelmes lettem, újra.

És nagyon.

Ez a nő nem ismeri az anyaság valódi jelentését, mert ő maga sosem tapasztalta meg, milyen az anyai szeretet, és mégis, az arckifejezése mindent elmondott. Ő is szerelmes lett abba a gyermekbe, és meg tudom mondani, hogy életében először kötődött ennyire valakihez. Félt, csodálkozott, örült és pánikolt egyszerre, és ezt gyönyörű volt nézni.

Ahogy lassan mozgok benne, ő pedig nyög és szorít a farkam körül, legszívesebben elmondanám neki, mennyire lenyűgözött ma, mennyire büszke vagyok rá, és mekkora megtiszteltetés volt tanúja lenni annak a tiszta, meztelen szeretetnek, amit ma a gyermekünk iránt érzett, és hogy hálás vagyok, amiért ezt megosztotta velem. De nem mondom, mert azokat a szavakat nehéz lenne hallania Stephanie-nak. Elég jól megismertem és tudom, hogy még nem készült fel arra, hogy más legyen, mint amit eddig gondolt magáról.

Ezért csendben maradok, elrejtem az érzéseimet, és lassan és gyengéden szeretkezem vele, amíg végül mindketten teljesen el nem veszünk egymás karjaiban.

 

—

 

– Akarod, hogy menjek? – suttogom, miközben még mindig egymásba fonódva fekszünk. Az orgazmus teljesen kiütött minket, és azóta csak szorosan összebújva pihenünk. Az állam az ő fején nyugszik, az arca pedig a nyakamhoz simul, és érzem, ahogy a légzése kisimult.

Stephanie karja megfeszül a hasam körül, és halkan azt mormogja: – Nem. Maradj!

A boldogság egy pillanat alatt száguld át rajtam tetőtőltalpig. Nem ez az első alkalom, hogy nála alszom, de most először érzem azt, hogy tényleg akarja, hogy itt legyek, nem csak azért, mert annyira kifáradt, miután rendesen kicsináltam.

– Rendben – válaszolom gyorsan, mielőtt meggondolhatná magát, mire ő válaszul ismét megszorít.

– Hát ez ma elég nagy menet volt, mi? – szólal meg halkan, és pontosan tudom, mire gondol. Miután a dokinál jártunk, neki vissza kellett mennie dolgozni, nekem meg edzésem volt, mosás, számlák, ilyesmik. De aztán meghívott magához, én pedig hoztam olasz szendvicseket, meg Cherry Garcia fagyit. Ettünk, szeretkeztünk, de most beszélünk először arról, ami a rendelőben történt.

– Még mindig nem hiszem el, milyen gyorsan vert a fiú szíve – mondom neki.

Bólint, és érzem a testén át, hogy elmosolyodik. – Azt mondtad, a fiú szíve. Fiút szeretnél?

– Nekem mindegy, fiú vagy lány, csak rád hasonlítson, ne az én ronda pofámra – felelem viccesen.

Nevet, megint megszorít, én pedig még szorosabban ölelem magamhoz. – A te pofád nagyon is messze van a rondától.

Csend telepszik ránk, de én többet akarok. – Te mit szeretnél? – kérdezem.

Stephanie nem válaszol azonnal, és a testének apró megfeszüléséből érzem, hogy próbálja megfogalmazni. Amikor megszólal, a szívem összeszorul mindazért, amit sosem kapott meg. – Mit szeretnék? Azt hiszem… csak akarom. Nem számít mi a neme. Egyszerűen csak akarom, és ez ma reggel óta félelmetesen valóságossá vált. Ez önző?

– Nincs semmi rossz abban, ha akarsz valamit – mondom halkan, mintegy emlékeztetve rá, hogy joga van az érzéseihez. – Ez emberi.

Aztán tudom, hogy Stephanie-nak elege lett a megosztásból, mert visszahúzódik tőlem, és a hátára fordul. – Kaptam egy állásajánlatot.

Meglepődve felkapom a fejem, az oldalamra fordulok. Könyökömre támaszkodom, látom az arcán a vívódást, ahogy a mennyezetet bámulja.

– Greensboroban? – kérdezem.

Bólint. – Ez igazából egy építészeti iroda, és projekttervezés lenne a feladat.

– De ez nem a te területed– mondom bután.

Stephanie elneveti magát, és felém fordítja a fejét, hogy rám nézzen. – Igen, de geológusként nem sok az álláslehetőség. Viszont projekttervezési tapasztalatom van, és szerintük képezhető vagyok.

Bassza meg. Csak bassza meg.

Ha Stephanie elköltözik Greensboroba, akkor elveszítem őt. Már most is nehéz időt szakítani, hogy lássam az én elfoglalt időbeosztásommal, de ha egy másik városban él, szinte lehetetlen lesz. Ráadásul ott fogja kapni az orvosi ellátást is, így amíg tart a szezon, valószínűleg jó pár alkalomról kimaradok.

És a francba is, mit árul ez el rólam, hogy első gondolatom az volt, hogy őt veszítem el, a második pedig, hogy lemaradok az orvosi időpontokról?

– Mit fogsz csinálni? – kérdezem, a nyelvem kiszárad, és úgy érzem, alig bírom kinyögni a szavakat.

Vállat von, de az arca nem nyugszik meg, ahogy visszanéz a mennyezetre. – Nem tudom, mit tegyek. Ez csak egy állás. Nem világmegváltó. Annyit fizet, mint a múzeum. Költöznöm kéne, de van megtakarításom hozzá. Meg tudnám csinálni...

Elhallgat, hagyja, hogy az utolsó szavai a levegőben lógjanak.

– De? – biztatom a folytatásra.

A nyakát elfordítja, a szeme ismét rám talál. – Úgy érzem, figyelembe kell vennem a te igényeidet is.

– Az én igényeimet? – kérdezem, mert Stephanie esetében ezek sokfélék és változatosak.

Bólint. – A terhességgel kapcsolatban. Tudom, hogy részt akarsz venni benne.

– Igen – felelem halkan. És téged is akarlak, de ezt nem mondom ki. Megijesztené, és talán én sem vagyok kész a visszautasításra.

Stephanie vizsgálgat, tekintete hezitáló, majd végül elhatározás csillan meg benne. Felkészülök a válaszára. – Azt hiszem, nem akarom bevállalni a költözés maceráját. Nem akarok ilyen jellegű stresszt.

Olyan éles csalódás hasít belém, hogy szinte fáj, mertnem azt az okot mondja ki, amit szeretnék hallani, de mégis semleges arckifejezést erőltetek magamra.

– Szükséged van anyagi segítségre? – kérdezem óvatosan, mert ha csak azért maradna, hogy én részt vehessek a terhességben, hát legyen, elfogadom.

Elutasítása határozott és gyors, ahogy számítottam rá. – Nem. Van pár másik lehetőség is, és a múzeum még mindig találhat nekem helyet. Csak legyen egészségbiztosításom, és minden rendben lesz. Ráadásul van bőven megtakarításom.

Makacs büszkeség. Ismerős, de mégis biztosítanom kell, hogy tudja, hogy nem lesz magára hagyva. – Stephanie… biztos vagyok benne, hogy találsz valamit, de ha mégsem, akkor teljes mértékben segítek, amíg talpra nem állsz.

Azt várnám, hogy visszautasít, de meglepetésemre ellágyul a tekintete. Felém fordul, a kezét a mellkasomra teszi. – Édes vagy, Lucas. Sokkal normálisabban kezeled ezt az egészet, mint azt valaha is képzeltem volna. De őszintén, elboldogulok egyedül.

– Ne hagyd, hogy a büszkeséged megakadályozzon abban, hogy segítséget fogadj el, ha…

Félbeszakít azzal, hogy ujjait erősebben nyomja a mellkasomhoz. – Sok a megtakarításom.

A fejem oldalra billen, homlokomat ráncolom. – Mennyire sok?

– Az én szüleim rendkívül gazdagok, és alapítottak nekem egy szerény vagyonkezelői alapot – mondja, némi keserűséggel a hangjában. – Így fejezik ki a szeretetüket. Pénzzel. Szóval van tartalékom, ha kell.

– Valaha is hozzányúltál? – kérdezem kíváncsian.

– Soha – feleli büszkén, a tekintete csak úgy ragyog, és bassza meg, büszke vagyok rá, még akkor is, ha ez az önállóság egyben az oka is annak, hogy senkit sem engedett közel magához. – De ha kell, használni fogom.

Azonnali megkönnyebbülés járja át az egész testem, szinte beleolvad a matracba. Használja csak teljes mértékben azt a pénzt, ha kell neki, és örülök, hogy nem tartja magát méltatlannak hozzá. Ha ez az egyetlen módja annak, hogy a szülei felelősséget vállaljanak érte, akkor éljen vele.

Megemelem a kezem, és megfogom Stephanie állát. Előre hajolva meggyugtatásként megsimogatom az ajkaimmal az övéit. – Ha nem akarod használni, itt vagyok. Segítek és tudnod kell, Stephanie, hogy részben az én felelősségem is vagy. Biztonságban tartani téged, hogy a babánk is biztonságban legyen.

Bólint, és rám mosolyog. – Értékelem ezt.

De ez nem szükséges, teljesen magától értetődő.

Ez rendben van. Nincs másom, mint időm, hogy Stephanie felkészüljön valami többre, ha ez az, amit szeretne.

És nagyon remélem, hogy ez az, amit szeretne. Nem vagyok biztos benne, hogy mi a franc történt velem az elmúlt pár hétben, de tudom, hogy nem ugyanaz a Lucas Fournier vagyok, aki voltam azon az éjszakán, mikor először találkoztam Stephanie-val. Vicces, hogy egy kis bab hogy meg tud változtatni mindent.

– Szóval mi van Simone-val? – kérdezi Stephanie, majd felnevet, amikor látványosan forgatom a szemem.

– Teljesen megőrült – morgom, miközben visszahúzom magamhoz, ahogy beszélek. – Otthagyta az iskolát. Ebben a félévben már be sem volt iratkozva.

– A szüleid tudták ezt? – kérdezi, és rohadtul boldog vagyok, hogy nem húzódik el, hanem még közelebb bújik hozzám.

Megrázom a fejem. – De most már tudják. Rávettem pár napja, hogy felhívja őket, miután megjelent az ajtómban.

– Gondolom, nem örültek neki?

– Kiakadtak. Jó tíz percig üvöltöztek vele, felváltva a telefonban.

– El tudom képzelni – mondja együttérzően, miközben kicsit hátrahúzódik, hogy az arcomba nézhessen. – Meddig lesz most kegyvesztett?

– Már nem az – felelem, és látom, ahogy a szeme elkerekedik a meglepetéstől.

– Tényleg?

– A szüleim feltétel nélkül szeretnek minket, bármennyire is elcsesszük néha az életünket. Csak azt akarják, hogy boldogok legyünk, úgyhogy miután túltették magukat a haragon, beszéltek vele arról, merre kellene továbbmennie.

Stephanie félrebillenti a fejét, a szeme nyugtalan. – Csak így elengedték?

– Hát nem vagyok biztos benne, hogy elengedték – mondom lassan. – Szeretik őt és meg is értik, de nem hagyják, hogy következmények nélkül megússza. Ha nem fejezi be az alapképzést, vissza kell fizetnie nekik a rá költött pénzt. És hidd el, a szüleim ebben nem fognak engedni.

Erre csak nevet és megcsóválja a fejét, miközben a gyönyörű haja átbukik a vállán, és eltakarja a mellét. – Az én szüleim ezt kicsit másképp intézték volna.

– Hogyan? – kérdezem érdeklődve, mindig vágyva rá, hogy többet tudjak azokról a szemétládákról, hogy jobban megértsem őt.

Visszafészkeli magát az ölelésembe, a fejét a mellkasomra hajtja. – Volt egy idő tinikoromban, amikor elég lázadó voltam. Tudod, mindenfélét csináltam, hogy kitűnjek. Amikor ők utaztak, otthon maradtam és jó kislány voltam. De ha „otthon tartózkodtak”, ahogy szerették mondani, akkor gyakran bármit megtettem, hogy felbosszantsam őket.

– Miért? – kérdezem teljesen értetlenül, hogy miért provokálná bárki szándékosan az oroszlánt.

– Mert az volt az egyetlen alkalom, amikor figyelmet kaptam tőlük – feleli egyszerűen, és a szívem belesajdul, ahogy megértem. – Az, hogy leüvöltöttek, hogy szégyent hozok a Frazier névre, és hogy sosem viszem semmire, sokkal jobb volt, mint a semmibevétel, bármennyire is betegesen hangzik. Annyira sokszor hagytak figyelmen kívül, hogy ezek az apró figyelemmorzsák tartottak életben.

– Jézusom – sziszegem dühösen.

Stephanie csak vállat von. – Nem mintha bántalmaztak volna vagy ilyesmi.

– Ez kurvára bántalmazás – morgom, de nem hat rá. Tudja, hogy az volt, még ha el is próbálja bagatellizálni.

– Ehhez szoktam, és őszintén szólva alkalmazkodtam, Luc– mondja halkan, a kezét a karomra téve, mintha engem akarna megnyugtatni.

– Bezárkóztál– mormogom, még mindig fortyogva a szülei miatt.

– És ez az alkalmazkodás – feleli tárgyilagosan. – Így éltem túl.

Bassza meg, kurvára gyűlölöm a szüleit. Legszívesebben az arcukba vágnám, milyen önző, gonosz szemetek. De őszintén, valószínűleg sosem fogok találkozni velük, ahogy Stephanie gondolja, és hogy hogyan reagálnak majd a babára.

– Mikor mondod el a szüleidnek? – kérdezem most, hogy eszembe jutott.

Vállat von, a tekintete a derekánál összegyűrt lepedő szélén időzik. – Talán jobb lenne túlesni rajta.

– Együtt hívjuk fel őket – nyugtatom meg. Kizárt dolog, hogy egyedül hagyjam, miközben az egyik legjobb dolog az életében valószínűleg érdektelenséggel vagy megvetéssel fog találkozni.

– És a te szüleid? – kérdezi, felém fordítva a fejét.

– Valószínűleg holnap – mondom. – Akartam adni nekik pár napot, miután Simone ledobta rájuk a bombát.

– De nem fognak haragudni, ugye?

– Meg lesznek lepődve, de utána örülni fognak – mondom magabiztosan. – Hidd el.

Stephanie reménykedve mosolyog, majd visszabújik a karjaimba. – Ez jó.

Lazán, nyugodtan fekszik, mintha tökéletesen illene hozzám. Úgy döntök, kihasználom ezt. – Holnap délután van egy meccsünk.

– A Cougars ellen – vágja rá, és nem lep meg. TotálColdFury-rajongó.

– Szeretnél eljönni rá? – kérdezem hanyagul, figyelve a reakcióját.

Továbbra is kényelmesen fekszik az ölemben, ami jó jel. Még csak nem is habozik, amikor azt mondja: – Igen, persze. Jól hangzik. Ha van még jegy.

Felnevetek és megszorítom. – Bízz bennem… lesz jegyed.

Kérdőn néz fel rám.

– Komolyan, Stephy– mondom álkomolyan. – Egy ColdFury-játékossal alszol. Szerintemtudok jegyet szerezni neked.

– Nem akarom, hogy bajba kever…

A szám az övére tapad, és a csók, amit adok elhallgattatja. Amikor elengedem, az orrommal végigsimítok az övén. – Vannak bérleteim, Steph. Holnap Simone használja az egyiket, a másikat meg te kapod meg.

Válaszul csak félrebillenti a fejét, és a szája ismét az enyémre talál, mély csókban, ami felgyújtja bennem a vágyat. Hirtelen egyáltalán nem vagyok fáradt, és készen állok az újabb menetre. Ez Stephanie módja annak kimutatására, hogy boldoggá tettem, és hogy elfogadja a meghívásomat a meccsre.

A kezem a fenekére csúszik, majd hátulról a lábai közé nyúlok, hogy megérintsem a nedvességét. Stephanie a számbanyög, és ettől a kis érintéstől a farkam olyan kemény lesz, mint a gránit.

Lett volna még mondanivalóm, de ez most elsőbbséget élvez. Mindig elsőbbséget fog élvezni, mert annyira rohadt jó. De miután végeztünk és újra összebújunk, még elalvás előtt emlékeztetnem kell magam, hogy megmondjam Stephanie-nak, hogy a meccs után a nap hátralévő részében az enyém. Ideje kilépnie abból a kis buborékból, amit együtt kialakítottunk, és tudom, hogy készen áll rá, mert tegnap bevallotta, hogy ez már nem csak alkalmi kapcsolat.

Lassan, de biztosan el fogom érni, hogy többet akarjon tőlem, mint a legjobb szex, amit valószínűleg mindketten valaha is átéltünk. Meg tudnék elégedni csak ezzel, de nem akarok, és azt akarom, hogy ő se.