16.-17. Fejezet

 

16. fejezet

Stephanie

 

Fordította: Echo

 

Kinyitom a Daráló, egy a lakásomtól nem messze lévő kávézó ajtaját, és végigpásztázom a belteret Jules után kutatva. Azonban elterelődik a figyelmem az eklektikus dekoráció, a különböző stílusok kavalkádja miatt, ami valahogyan mégis működik együtt. Látom, hogy egy kis asztalnál ül a sarokban, az utcai ablak közelében, és kávét kortyolgat. Összenézünk, én pedig felmutatom az ujjamat, miközben a pulthoz sétálok, hogy teát rendeljek.

Jules asztala felé indulok, miután megkapom a csészémet és a csészealjamat, menet közben a forró teát fújom. Ragyogó mosollyal üdvözöl, és az üres szék felé biccent. – Örülök, hogy el tudtál jönni.

Dühösen leülök, miután leteszem a teámat az asztalra. – Örülök, hogy Lucas adott nekem két perc levegővételnyi teret, hogy eljöhessek.

Rám vigyorog, és ugratni kezd. – Tényleg nem tűnsz annyira feldúltnak emiatt.

És nem. Nem, nem vagyok.

Egyre jobban vágyom a Lucasszal töltött időre, ami halálra rémít.

Szinte az egész hétvégét együtt töltöttük, beleértve azt az estét is, amikor felhívtuk a szüleinket, a rákövetkező napot és éjszakát nálam, leszámítva pár órát, amikor ő edzett, én pedig mostam, és a vasárnap nagy részét is. Ez magában foglalt rengeteg szexet, finom ételeket, több filmet, sok nevetést, azt, hogy reggelente hánytam, miközben ő a hátamat simogatta, és még több szuper szexet. Csak azután ígértem meg Lucasnak, hogy ma este újra nálam maradhat, hogy vonakodva elengedett, hogy Jules kérésére eljöjjek kávézni.

– És mi újság? – kérdezem kíváncsian, és őszinte érdeklődéssel veszem tudomásul, hogy valójában elég jól érzem magam itt ülve vele. Lépésről lépésre, azt hiszem.

Csalódottságot látok az arcán, hogy talán belemennék valami csajos pletykába arról, hogy hogy mennek a dolgok Lucasszal, de aztán boldog mosolyt erőltet az arcára. – Szerintem meg kellene valósítanunk az ötletedet, hogy összehozzuk a gyerekeket és az időseket egy próbakörre.

Felvonom a szemöldököm. – Hogy?

– Beszéltem Annabelle óvónőjével az ötletedről, és nagyon tetszett neki. Egyik dolog vezetett a másikhoz, és azt mondta, hogy könnyen meg tudják csinálni egy kirándulásként. Aztán felhívtam a Sweetbrier foglalkozásvezetőjét, és neki is tetszett az ötlet, és hajlandó vendégül látni Annabelle osztályát.

Eláll a lélegzetem, de kifújom egy „Hűhá”-val.

Jules izgatottan bólint. – Szóval szólhatok nekik, hogy benne vagy? Összehozlak mindkettőjükkel.

– Hűha – mondom, miközben felemelem a kezem, és idegesen nevetek. – Gyorsan haladunk, és nem tudom, hogy most képes leszek-e kezelni.

Jules félrebillenti a fejét. – Szívesen segítek.

– Nem tudom – mondom kételkedve, miközben a fejemben cikázik, hogy elvállalhatom-e ezt, tekintve, hogy az életem most egy kicsit tótágast állt.

– Ó, nem fogom magamnak tulajdonítani az érdemet – siet Jules megnyugtatni. – Én a háttérben leszek.

A szememet forgatom. – Nem, nem erről van szó, és ha megtenném, mindenképpen szükségem lenne a segítségedre, ha hajlandó vagy rá. Csak...

Csak mi?

Nem jönnek ki a szavak, és fogalmam sincs, miért habozom.

– Mitől félsz? – kérdezi Jules halkan, és a tekintetem az övére vándorol.

– Nem félek – mondom kurtán, mert semmitől sem félek, kivéve talán az intimitástól és a szerelemtől. Aztán teljesen összerándulok a saját hangnememtől, mert annyira picsásan hangzik. Legyengítem a hangomat, és szégyenlősen rámosolygok. – Bocsánat... Szeretek büszke lenni a bátorságomra, szóval attól tartok, hogy bárki azt mondja, hogy félek, feláll a szőr a hátamon. Ami furcsa, mert amióta Luc felkoppintott, állandóan félek.

Jules kuncog. – Kimozdít a komfortzónádból, mi?

– Kicsit – ismerem el, majd megkockáztatok egy korty teát. Amikor visszateszem a csészét, szintén bevallom. – De megbirkózom a helyzettel, és nem is minden olyan rossz.

– Miért habozol Annabelle osztálykirándulásának ötletétől?

A frufrumat mély lélegzettel fújom hátra. Az ujjamal a teáscsészém körül körözve bevallom neki. – Csak... annyira őrültek a dolgok most. A küszöbén állok annak, hogy elveszítem az állásomat, és akár egy másik városba is költözhetek, ha nem találok másikat. Terhes vagyok, ami még mindig kiakaszt, és hát... ott van Luc.

– Ez az egész gyerekjáték – feleli Jules szárazon, és legyint. – Lucast kivéve.

Rám vigyorog, és be kell vallanom... vicces, ezért visszamosolyogok.

– Csak... – kezdem, aztán elhallgatok, mert eszembe jut, hogy nem osztom meg.

– Csak miről van szó? – lök meg Jules. – Add ki magadból. Sokkal jobban fogod érezni magad tőle.

– Rendben – mondom egy újabb sóhajjal, ezúttal a legyőzöttségtől, és egy őrült rohanással kiadom magamból, mielőtt elájulok. – Nem tudom, mi van Luckal és velem, és félek, és hát… az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett az elmúlt hetekben, és néha úgy érzem, mintha futóhomokon lennék. Luc miatt néha úgy érzem, mintha gyorsabban süllyednék, néha pedig úgy érzem, mintha kihúzna onnan, és annyira össze vagyok zavarodva. De ami furcsa, az az, hogy azt hiszem, többet akarok, és azt hiszem, ő is, de nem vagyok benne biztos, mert nem igazán beszélünk ilyesmiről, és az ok, amiért nem tesszük, az az, hogy szerintem tiszteletben tartja az érzéseimet, mert tudja, hogy fejben mennyire el vagyok keseredve, ezért próbál megvédeni, érted? És úgy fecsegek, mint egy abszolút őrült, de hát… te kérted.

Jules szeme vidáman csillog, miközben az asztal túloldaláról rám néz. – Nem értem. Lucas egy fenomenális fogás. Teljesen odavan érted, és ez annyira nyilvánvaló.

Nem válaszolok, csak csendben maradok. Sokkal többet kellene tudnia rólam ahhoz, hogy megértse a habozásomat, és ezt eddig csak Lucasszal osztottam meg. Jules-t pokolian kedvelem. Valószínűleg jobban, mint bármelyik másik nőt, akivel alkalmi barátságban voltam, kivéve talán Simone-t, akivel buli együtt lenni. Megnyílhatnék valaki más előtt?

Másrészt, ha nem válaszolok a kérdésére, akkor egy igazi ribancnak fogok tűnni, és nem akarok az lenni. Jules feleségül fog menni Maxhez, Lucas sógornője lesz, és a kisbabánk nagynénje. Az én életemben is ott lesz, és nem akarok merev kapcsolatot ezekkel az emberekkel.

Iszok egy kortyot a teámból, inkább csak időúzásként, mint bármi másként. Úgy döntök, miután leteszem a csészét, hogy őszintén bevallom Julesnek, miért aggaszt, hogy Luc belém van esve, ahogy ő mondja.

– Tudod, vannak olyan srácok, akiket nem érdekelnek a kapcsolatok? – kérdezem. Bólint, én pedig folytatom. – És tényleg nem akarnak közel kerülni egy lányhoz sem, szóval csak a szex miatt csinálják, mert csak ennyit tudnak adni?

Jules zavartan néz rám. – Luc nem ilyen veled.

Szomorúan mosolygok rá, mert nem látja a dolgokat a megfelelő módon. – Nem, nem az. De én ilyen vagyok vele.

– Mi? – kérdezi Jules, és felhúzza az állát, miközben szkeptikusan néz rám.

– Elköteleződés terén olyan vagyok, mint egy pasi – mondom neki komolyan. – Kapcsolatkerülő vagyok. Félek megbízni valakiben. A kavarások és az egyéjszakás kalandok a kedvenceim, mert ez minden, amit adni tudok valakinek.

Jules hitetlenkedve rázza a fejét, mielőtt még befejezném. – Dehogy. Nem hiszem el.

– Hidd el – motyogom.

– Habár jó vicc – mondja aranyos mosollyal.

– Nem vicc – mondom kifejezéstelen arccal.

Szemében a fény elhalványul, mosolya homlokráncolássá változik. – Várj. Komolyan mondod?

Csak bámulom, és a homlokráncolása még mélyebb lesz.

– Szóval azt mondod, hogy még soha nem voltál szerelmes? – kérdezi tétovázva.

– Nem.

– Soha nem volt hosszú távú kapcsolatod?

– Nem.

– Soha nem akartál kapcsolatot?

A válaszom nem jön könnyen, és megragadja a tétovázásomat, rám kiált az asztal túloldaláról, miközben az ujjával mutogat. – Aha. Kapcsolatot akarsz Lucasszal.

– Kizárt – mondom, miközben a fejemet rázom a tagadására.

Teljesen hamis tagadás, de nem javítom ki.

– De, igen – vág vissza felém.

– Totálisan tévedsz – mondom neki, miközben keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt.

Nem vág vissza azonnal, hanem végigmér, miközben az ujjával az állát kopogtatja. Aztán úgy tűnik, mintha valami nagy felfedezést tett volna, mert az alkarját az asztalra teszi, és előrehajolva mormolja. – Valami többet akarsz Lucasszal, de félsz.

– Bingó– morgom a teljes és gyors vereségemben, az arcom elpirul a melegségtől, hogy beismertem a gyengeségemet. Még soha nem beszélgettem így más nővel, és ez teljesen kellemetlen, mégis tudom a szívem mélyén, hogy szükségem van rá.

– Szóval, mi az akadály? – kérdezi kedvesen, majd belekortyol a kávéjába.

Mielőtt még arra gondolhatnék, hogy válaszoljak, vagy hogy megmondjam Julesnak, hogy törődjön a saját kibaszott dolgával – amit igazából soha nem tennék, mert olyan édes, mint amilyen hosszú a nap –, valaki kihúz egy széket, és leül az asztalunkhoz. Elfordítom a fejem, és meglátom a gyönyörű lányt, aki a teámat szolgálta fel a pultnál, amikor beléptem. Ezüstös kék szemével röviden rám mosolyog, majd Jules felé fordul. – Bocsi. Most tudtam egy kis szünetet tartani.

– Szünetet? – kérdezem, azon tűnődve, hogy miért érzi úgy ez a pincérnő, hogy leülhet ide hozzánk.

A zavarodottságom eloszlik, amikor Jules szélesen elmosolyodik, és azt mondja. – Stephanie, ő Lexi Robertson. Brian Brannon lánya, és Roman Sýkorával jár.

Hirtelen leesik az egész, és ténylegesen felismerem. Volt egy cikk az újságban arról, hogy néhány hónappal ezelőtt autóbalesetet szenvedett, és hogy Brian egészen a közelmúltig nem is tudta, hogy a lánya. És igen, emlékszem, hogy a Cold Fury egyik játékosával járt. Nagyon szeretem Roman Sýkorát a jégen, mert mindig felkavarja a hangulatot.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mondom tétovázó mosollyal.

– Gondoltam, jó lenne, ha találkozhatnál néhány ColdFurys szebbik felével – mondja Jules, miközben Lexi felé int. – Gondoltam, mindenkinek szüksége van több barátra.

Csak üres tekintettel bámulom Julest, nem tudom, mit mondjak. Már majdnem kiöntöttem a szívem Jules előtt, de most még szorosabban zártam be magam, mint egy kagylót, mert Lexi teljesen idegen számomra.

Jules folytatja a csacsogást. – És mivel hosszú távra itt leszel, és úton van egy Cold Fury gyerek is, gondoltam, jó lenne, ha elkezdenél ismerkedni a többiekkel.

Leesik az állam, Lexire nézek, aki rám mosolyog, majd vissza Julesra. – Meséltél neki a terhességemről?

Nem lehet félreérteni a jeges hangomat, és Jules láthatóan megdöbben. Átnyúl az asztalon, és az enyémre teszi. – Istenem, dehogy. Az nem az én dolgom.

– Roman mondta – mondja Lexi halkan, és én felé fordulok, miközben Jules elhúzza a kezét. – Lucas elmondta a vezetőségnek és a csapatnak a tegnapi edzésen.

– Elmondta? – kérdezem, megdöbbenve, hogy ezt mindenféle felkészülés nélkül kell megtudnom. Magánember vagyok, és a terhesség annyira személyes dolog, amennyire csak lehet. Ehhez jön még hozzá, hogy gyakorlatilag egy egyéjszakás kaland miatt estem teherbe, és ez egyszerűen nem valami, amiről idegenekkel szeretnék beszélni.

– Csak feltételeztem, hogy ti ketten megegyeztetek, hogy elmondjátok az embereknek – mondja Lexi halkan, bocsánatkérően.

Megegyeztünk? Tudom, hogy a hétvégén beszéltünk arról, hogy kiengedjük a szellemet a palackból néhány kiválasztott embernek. Arra számítottam, hogy egy kis csoportról lesz szó, nem egy egész hokicsapatról a párjukkal együtt.

– Jól vagy? – kérdezi Jules gyengéden.

Bólintok, és megköszörülöm a torkomat. – Igen... persze. Csak nem tudtam, hogy Lucas egyből rohan, és elmondja az egész csapatnak. Azt hittem, csak a családjának, meg talán néhány közeli barátjának. Talán a lakótársának, Vannek.

– De a csapat az ő családja – mutat rá Jules. – Még nem vettél részt igazán a szervezetben, de a Carolina Cold Fury minden tagja olyan, mint egy családtag. És őszintén szólva, tudniuk is kellene, mert bár te végzed a nehéz munkát, a terhesség Lucast is érinti.

Jézusom. Balra siklik a tekintetem, és kinézek az ablakon a város utcájára. Erre nem gondoltam, amikor a hétvégén beszélgettünk. Egyszerűen nem vettem figyelembe, hogy Lucasnak sokkal több dolga van azon a kis buborékon kívül, amibe mostanában velem volt bezárva. És ez azt jelenti, hogy lehet, hogy ki kell lépnem ebből a buborékból.

– Ez baj? – mormolja Jules.

Visszafordulok hozzá, egy gyors pillantást vetek Lexire, és egy teljesen erőltetett mosollyal– istenemre, remélem, őszintének tűnik, hogy ne érezzék magukat kínosan – közlöm. – Nincs semmi gond. Csak váratlanul ért.

Jules nem hiszi el, ezért Lexire néz. – Adnál nekünk pár percet?

Lexi felugrik, és azt mondja. – Hát persze. – De én felemelem a kezem, és megállítom. – Nem. Maradj. Semmi személyes dologról nem beszélünk.

De Lexi Jules kívánságait követi, nem az enyémeket, és mielőtt még befoghatnám a számat, már el is tűnik. Lassan visszafordulok Juleshoz, és felkészülök arra, hogy belopja magát az életembe.

– Nem kell Lucasról, a kapcsolatotokról vagy annak hiányáról beszélned – mondja komolyan, de én egy cseppet sem lazulok el. Ezek a megfelelő szavak, de biztosan nem gondolja komolyan. – Na, mi lenne, ha megszerveznénk Annabelle osztálya számára egy látogatást Sweetbrierben? Nem fog sok erőfeszítést igényelni. Én elvégzem a lábmunkát, mivel még mindig teljes munkaidőben dolgozol, és ha valami, akkor ez valami szórakoztató lesz, mert tudom, hogy régen örömet okozott neked. Azt hiszem, az...

– Várj egy percet – mondom, miközben felemelem a kezem, félbeszakítva őt. – Akkor most csak úgy hagyod ezt az egész Lucas-per-kapcsolat dolgot?

– Hát, igen – mondja lassan. – Ezt akartad, ugye?

A pokolba is, ezt akartam.

Kivéve... hogy jól jönne néhány tanács, hogyan kezeljem ezt.

De nem, nincs szükségem tanácsra. Meg tudom oldani ezt egyedül is, ahogy mindig is tettem.

Határozottan meg tudom oldani ezt egyedül is.

Szégyenkedve mosolygok rá. – Bocsánat… beszéljünk valami másról, ne Lucasról és rólam.

Jules egy teljesen elfogadó bólintással válaszol, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok.

– Segítesz nekem Annabelle osztálykirándulásában a Sweetbrierbe?” – kérdezi.

– Igen, persze – nyugtatom meg. – Nagyon jó móka lesz. És hívd vissza Lexit. Tényleg nem kellett volna elmennie.

Jules a kávézón keresztül integet, és feltételezem, hogy felkeltette Lexi figyelmét, mert ekkor elkezd beszélni arról, hogy milyen logisztikai feladat egy csoport kisgyereket és egy csoport kerekesszékes embert elhelyezni együtt. Lexi csatlakozik hozzánk, ötleteket oszt meg, és önként jelentkezik segíteni. Én fél füllel figyelek, megfelelő megjegyzéseket teszek, és mosolyt ragasztok az arcomra.

Próbálok nem gondolni arra, hogy már majdnem kiöntöttem az összes titkomat és bizonytalanságomat Julesnak. El sem hiszem, hogy ezt tudta bennem felébreszteni, sőt, bevallom, kicsit csalódott vagyok magamban, hogy bepánikoltam és hallgattam.

Talán majd máskor beszélhetünk.

Ha csak összeszedném a bátorságomat, hogy elengedjem az összes gátlásomat.

Az biztos, hogy kibaszottul folyamatosan dolgozom rajta.

 

17. fejezet

Lucas

 

Fordította: Sophie

 

– Bassza meg!– vicsorgok, miközben a fiókjaimat túrom fel.

– Ezúttal mi a gond? – kérdezi Stephanie, miközben a falnak dől, egyik karját átveti a hasa előtt, a másikat a szája közelében tartja, hogy a körmeit rágcsálhassa, miközben nézi, hogy kiakadok a meccs előtt.

A meccs.

Az első rájátszás meccs ma este, és bevallom, egy kissé seggfejjé váltam. Őszintén szólva, úgymond figyelmeztettem őt, hogy ez lesz.

– Az istenverte szerencse alsóm – morgom, miközben még több ruhát veszek elő, és ledobom a földre. Gondolom, elnézi a szeszélyességem, mivel ez a rájátszás, és egy eléggé stresszes időszak.

– Hogy néz ki? – kérdezi habozva, mert ez az első, hogy megosztom vele a szerencse alsóm. Minden rájátszás meccsen viselem, szóval eléggé szakadt, mert szinte naponta mossák ki, és most, hogy bele gondolok, még sosem nyertem Stanley kupát, szóval érthetetlen, hogy miért gondolom szerencsésnek.

Mindegy… nem most fogom megtörni a sorozatot.

– Fekete, szürke pánttal – magyarázom neki, mutatom neki a csípőmnél. – Régi. A pántja ki van kopva.

Lehajtja a fejét és eltakarja a száját, próbálja elrejteni mennyire jól szórakozik rajtam, miközben visszafordulok, és a következő fiókot túrom fel.

– Simone – harsogom, miközben felegyenesedem, és elnyomakszom Jules mellett. Amikor a hálószoba ajtóhoz érek, kidugom a fejem. – Nem láttad a szerencse alsóm?

– Minden alsóneműdet átraktam a magas komódba – kiált vissza. – Nézd meg ott.

– Az istenit – motyogom, és újabb káromkodások sorát eresztem meg, miközben a magas komódhoz sétálok, hogy átkutassam. Amikor elsőre nem találom meg a fiókban, feldúltan kiáltok vissza Simone-nak. – És maradj távol a szarjaimtól.

– Azt hiszem, valaki most hasznát tudná venni egy jó kis orgazmusnak – mormolja Stephanie mögülem, és hallom, ahogy becsukódik a hálószoba ajtó.

Miközben jobbra-balra dobálom a ruhákat, ő a hátamhoz préselődik, és a karjait a csípőmre fonja. Enyhe borzongás járja át a testem, de ez sem csökkenti a dühömet, hogy nem találom, amire szükségem van. Nem veszem tudomásul az érintését, előbb a boxeralsómat kell megtalálnom.

Stephanie azonban nem tántorít, hiszen merész és érzéki nő. A keze lejjebb kúszik, hogy a lábam közé simuljon, amire átjár a vágy, de ellököm magamtól, mert megtalálni az alsót most sokkal fontosabb, és bassza meg… úgy beszélek, mint egy csaj.

Ez még jobban felbosszant, ami miatt lerázom magamról. – Most nem, Steph. Meg kell találnom a boxerem.

Egyetlen szó nélkül ellép tőlem, én pedig lesöpröm magamról a bűntudatot a durva bánásmódért. Majd később kárpótolom érte.

A meccs után.

– Mit tehetek, hogy segítsek? – kérdezi gyengéden.

– Aha! – kiáltom fel győztesen, ahogy felemelem a kopottasnak tűnő boxeralsómat. – Megtaláltam.

Kuncogva morogja. – Krízis elhárítva.

Bárhogy is, ez nem egy nevetséges dolog. Ez egy komoly babona volt, ami mindent tönkretehetett volna, ha nem találom meg. Vetek rá egy futó pillantást, és élénk hangon kérdezem, miközben az alsót a sporttáskámba dobom. – Megint itt töltöd az éjszakát, ugye? A meccs után visszajössz velem ide.

– Valójában, nem – válaszolja nyugodt, egyenletes hangon.

A testem összerándul, és hitetlenkedve fordulok felé. – Mi van?

– Emlékezz – mondja lassan, mintha óvodás lennék. – Megkértek, hogy menjek be holnap dolgozni, és én belementem. Túl korán kell bemenni, így mondtam neked, hogy otthon éjszakázom.

Csalódottan simítok végig a hajamon, miközben Stephanie óvatosan figyel. – Nem tudnál egy kicsit korábban felkelni, hogy be tudj menni a munkába?

– Lucas, nem – dorgál megint, mintha gyerek lennék. – Már így is késő este lesz a meccs miatt, és aztán tudom, hogy elmentek ünnepelni, mert szét fogjátok rúgni a Florida seggét. Ez egyszerűen csak könnyebb, ha ma a lakásomban maradok.

– Rendben – csattanok fel, mielőtt megfordulok, és a szekrényhez trappolok. Kihúzok egy öltönyt, és az ágyra hajítom, majd visszafordulok a nyakkendő tartóhoz, hogy válasszak egyet.

Miközben átlapozom őket, egy számomra kicsit fájó dolgot hozok fel, és mivel ma egy kicsit – oké, nagyon – ingerlékeny vagyok, azt mondom: – Max említette, hogy te fogod elvinni Annabelle osztályát az otthonba, ahol Jules dolgozik.

Röviden rápillantok, ő pedig meglepetten pislog, hogy erről én tudok. Mi a faszért zavarja ez őt?

– Ööö, igen – mondja óvatosan, és talán érzékeli a dühös rezgéseimet, vagy valamit. – Úgy tervezzük, hogy a jövő hét utáni hétre tesszük.

– És ezt miért is nem tudtad nekem elmondani? – kérdezem kissé ingerülten – na jó, mint egy kis taknyos –, miközben felkapok egy vajsárga nyakkendőt.

Az állkapcsát összeszorítja, amikor hátranézek rá. Összeszorított fogakon keresztül válaszol nekem. – Nem is tudtam, hogy mindenről be kell számolnom, amit teszek.

Kurva rossz szavak arra a hangulatra, amiben jelenleg vagyok. – Hálás lennék, ha elmondanád, amit csináltál. Bármiért hálás lennék.

– Ez meg mégis mit jelent? – kérdezi felháborodva.

– Azt jelenti, hogy legtöbbször visszafogod magad, és nem sok mindent osztasz meg – motyogom, mielőtt visszafordulnék a szekrényhez, hogy felkapjam az öltönycipőmet. – Hozzád közel kerülni olyan, mint betörni a Fort Knoxba, és kezdem azt hinni, hogy ez leküzdhetetlen, és azon tűnődöm, hogy szándékosan csinálod-e.

Éles lélegzetet vesz, és sajnálom, hogy épp most bántottam meg ezekkel a szavakkal, de néha annyira átkozottul frusztrál, hogy mennyire nehéz átjutni a falain.

– Azt hittem, figyelemre méltóan jól csináltam az elmúlt hetekben, amióta együtt vagyunk, hogy beengedjelek – mondja harapósan, és ez mind igaz, de már jóval túl vagyok azon, hogy elismerjem ezt. Minden stressz, ami bennem van, ráömlik, és nem tudok ellene tenni, hogy visszatartsam. – Többet meséltem magamról, mint bármelyik másik élő embernek. Többet osztottam meg veled, mint amennyit valaha is lehetségesnek tartottam.

– Ha te mondod – viccelődöm, miközben visszafordulok a szekrény felé, hogy kerüljem a sértett és dühös pillantásait, amit tudok, hogy kapni fogok. Már nincs semmi, amit ki tudnék venni, így csak bámulok a szekrény belsejébe.

– Seggfej – mondja halkan, abban sem vagyok biztos, hogy jól hallottam.

Várok néhány másodpercet, majd megfordulok, hogy megnézzem, mit akar még mondani nekem, de már elment.

– Az isteni, Stephanie! – ordítom, miközben kirohanok a szobából.

Elrohanok Simone mellett, aki a kanapén ül, és aggodalmas tekintettel figyeli a nyitott ajtót.

– Fenébe – mormogom, miközben az ajtó felé rohanok. Olyan erővel ütközöm az ablaknak, hogy a kezem lyukat üt rajta, amitől azt kiáltom: – Bassza meg.

Újabb kísérletet teszek a kijutásra, végre megtalálom a reteszt, és gyakorlatilag kitántorgok a verandára, és látom, hogy Stephanie felúton van az udvaron a kocsija felé.

– Stephanie!– kiáltok rá. – Várj már, baszd meg.

Nem vesz rólam tudomást, és gyorsabban lépked, finom kezei szorosan ökölbe szorulnak, és biztos vagyok benne, hogy le akarja ütni a fogaimat a torkomon. Lerohanok a veranda lépcsőjén, át a pázsiton, és amikor éppen le akar lépni a járdaszegélyről az utcára, megmarkolom a könyökét.

Magam felé fordítom, és rámordulok. – Mi a fasz van? Csak úgy elmész?

– Engedd. El. A. Karom – mondja fenyegetően, minden egyes szót alig visszafogott dühvel köpve ki. Veszélyesen közel van ahhoz, hogy kiakadjon, és elönt a bűntudat elsöprő hulláma, hogy ezt én tettem vele.

A gyermekem anyjával.

Azonnal elengedem a karját, és aggódó szemekkel figyelem.

– Nem érdemlem meg ezt a szarságot tőled – mondja halkan, de még mindig ott van a düh, ami a frászt hozza rám. Folytatja: – Megértem, hogy talán stresszes vagy, és rendben… ha ez így lesz, akkor udvariasan visszautasítom, hogy a jelenlétedben legyek. Ez tűnik a legjobb megoldásnak, hogy megmentsem az életed, mert Istenre esküszöm, hogy meg akarlak fojtani.

– Bassza meg – motyogom, miközben hátrahajtom a fejem, hogy egy pillanatra az égre nézzek. Aztán visszatér a tekintetem Stephanie-ra, és szabadjára engedem az érzéseimet. – Pont ma nincs szükségem erre a szarságra.

– Ami azt jelenti, hogy el kéne mennem – vicsorog rám, miközben odaér a kocsijához, és én rájövök, hogy hülye vagyok. Ez egyáltalán nem a leghelyesebb dolog volt, amit egy dühös és sértődött nőnek mondhattam, akiben tombolnak a terhességi hormonok.

– Jézusom, sajnálom – bököm ki, miközben előreugrom, és megfogom a könyökét megint. – Kérlek… csak állj meg, és beszéljük meg a dolgot. Nem tudom mit csinálok, és még soha nem kellett ezt a viselkedést megmagyaráznom senkinek.

– Már elmagyaráztad – csattan fel, kihúzza a karját a szorításomból, amit én azonnal elengedek.

– Jó, igen – ismerem be bűntudatosan. – Megmagyaráztam, hogy stresszes leszek. Azt hiszem, csak nem tudom, hogyan fogjam vissza magam veled szemben. Én csak… nem vagyok benne biztos, hogy mit csinálok.

– Elkergetsz, Luc– mondja halkan, és úgy érzem, mintha gyomorszájon vágott volna. – Arra késztetsz, hogy visszahúzzam a falaim. Egy olyan nőként, akinek nem volt túl sok konfliktus az életében, mert a szülei nem törődtek vele annyira, hogy egyáltalán konfliktust csináljanak, meg kell mondanom, hogy nem tetszik ez az érzés. Nem akarok ezzel foglalkozni, és az egyik előnye az egyedüllétnek az, hogy nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznod.

– Be akarod fejezni? – kérdezem forrón, ahogy a dühöm újra fellángol, hogy ilyen durván meg mer fenyegetni.

– Persze, hogy nem akarom – mondja nyugodtan, és a racionális viselkedése egy kicsit megnyugtat. – És bár logikusan megértem, hogy ez egy nagyon intenzív időszak a számodra, nem tűröm ezt a baromságot. Ha a rájátszás alatt nyűgös leszel, rendben. Hívj fel, ha vége. Egyébként meg tanulj meg megbirkózni vele, ahelyett, hogy rajtam vezeted le.

– Más szavakkal: viselkedjek szépen, mint egy jól nevelt óvodás? – kérdezem gúnyosan, miközben továbbra is a düh vezérel, amit egyszerűen képtelen vagyok elfojtani, pedig tudom, hogy ezzel csak magamnak ásom a sírom.

Stephanie mély levegőt vesz, majd egy sóhaj kíséretében együttérző pillantást vet rám. Annak ellenére, hogy sokszor őt tartom éretlennek a kapcsolatunkban a saját gátlásai miatt, most elképesztő érettséggel reagál rám.

Odalép hozzám, és a csípőmre teszi a kezét. – Szeretném, ha önmagad lennél, Luc, és te nem vagy gonosz vagy kegyetlen ember. Tudom ezt, és nyilvánvalóan ugyanolyan forrófejű vagyok, mint te, ami nem a legjobb kombináció a legrosszabb időkben. Te mindig olyan biztos vagy magadban, és abban, ami közöttünk van, nem hiszem, hogy valaha eszembe jutott volna, hogy neked is lehetnek rossz napjaid, és talán mind a ketten lehetnénk empatikusabbak.

– Most már tényleg szarul érzem magam – mormolom elismerően a kibaszottul tökéletes szavakra, amiket most mondott nekem, hogy megtörtént az eset.

– Ne tedd – mondja.

– Egy idióta vagyok – mormogom.

– De egy aranyos idióta – mondja apró vigyorral, és a szempilláinak rebegtetésével, hogy enyhítse az élt.

– Sajnálom – mondom neki, miközben a karjaimmal magamhoz szorítom. Visszaölel, és megpaskolja a fenekemet, ismét egy mozdulattal oldja fel a feszültséget.

Hátrahúzza a fejét, hogy ünnepélyesen rám nézzem. – Menjünk be, és pakoljunk össze, aztán irány az aréna. Ott leszek a meccsen Simone-nal, és a lelkemet is kikiabálom neked. Aztán veled maradok este, és majd reggel korábban kelek munka előtt, oké?

– Nem érdemlek ilyen választ tőled, amikor ekkora pöcs voltam.

– Egy pöcs voltál – ért egyet nevetve. – A nagy dolog az, hogy tisztában vagy vele, és talán ki tudod találni, hogy ne tedd meg újra.

– Persze, hogy tudom – mondom neki egy hatalmas, elégedett lélegzetet kifújva. – Utálom, hogy rajtad töltöttem ki. Éppen veled nem lenne szabad ezt tennem.

– Meg van bocsátva. – Erősen megszorítja a csípőmet, így tudom, hogy igazat mond.

– Simone-on kéne levezetnem – motyogom utána, ahogy elengedem Stephanie-t. – Ő volt az, aki elpakolta a szerencsealsóm.

Egy pillanatig csak bámul rám, aztán kitör belőle a nevetés. Visszavigyorgok rá, mielőtt a kezembe veszem az arcát, és olyan erőteljes csókot adok neki, amitől eláll a lélegzete.

– Sajnálom – mondom újra halkan, amikor felemelem a számat az övéről.

– Semmi baj. Jók vagyunk.

– Lucas – halljuk mindketten Simone kiáltását, és ahogy megfordulunk, látjuk, hogy a verandán áll, kezében egy telefon. – Hívásod van. Anyu az.

– A ,,sok sikert” hívásom – mondom Stephanie-nak magyarázatként, miközben megfogom a kezét. – Mindig hív a meccsek előtt, de apám nem teszi. Ő SMS-t küld, mert túl ideges a beszédhez.

– Ez imádnivaló – válaszolja kedvesen. – Ideges vagy?

Megrázom a fejem. – Nem igazán. Készen állunk, és a legjobban fogunk játszani az egész szezon alatt.

– Imádom az önbizalmad – dicsér Stephanie, miközben átmegyünk a gyepen. – Ezt a csendes önbizalmadat. Nem vagy merész vagy beképzelt, hanem teljesen nyugodt és őszinte. Ez az egyik oka, hogy olyan megnyugtató körülötted lenni.

Félúton megállok, és döbbenten nézek le rá. Ez nagyon nem jellemző Stephanie-ra, hogy bevallja ezeket a dolgokat a sok nyüstölés nélkül; csak az után szokása, hogy már kimerítettem orgazmusokkal.

– Mi van? – mondja tettetett sértettséggel, ahogy meglátja a döbbenetemet. – Tudok én is bókolni.

Rávigyorgok, mielőtt gyors, kemény, elismerő csókot adnék neki, mert olyan kibaszott aranyos és menő, és imádom, amikor elemében van. Imádom, ahogy folyamatosan fejlődik, és ez kibaszottul reménykedővé tesz a jövőre nézve.

Valamit morog az orra alatt, és a veranda felé lök. – Menj, vedd fel a hívást.

Nevetve elengedem a kezét, és felbotorkálok a lépcsőn, hogy elvegyem a telefont Simone-tól. – Szia, Anyu!

– Csak sok szerencsét szerettem volna kívánni neked, édesem – mondja az anyai hangján, ami felidézi az emlékeket, ahogy bepakolt nekem, és elvitt hokiedzésre gyerekkoromban. Mindig sok szerencsét kívánt nekem és Maxnek az utunkon. Folytatja:– Nem akarlak feltartani meccsnapon, de apád és én szeretnénk odamenni következő hétvégén, hogy találkozzunk Stephanie-val, ha neked is megfelel.

– Oké – mondom lazán, habár belül pokolian izgatott vagyok. – Jól hangzik, szólok Simone-nak és Maxnek is.

A tekintetem Stephanie-re szegeződik, ahogy csendben néz engem, és hallgatom, ahogy anya elköszön. Amikor leteszem a telefont, elmondom neki: – A szüleim a jövő hétvégén látogatóba jönnek.

– Mert látni akarnak hokizni téged? – találgatja.

Az ajkaim szórakozottan feljebb húzódnak. – Mert találkozni akarnak a nővel, aki kihordja az unokájukat.

– A francba – motyogja, és Simone-nal felnevetünk rajta.

– Szokj hozzá, bogárka – cukkolja Simone. – Akár tetszik, akár nem, most már ezzel a családdal ragadtál.

Riadtan veszem észre, hogy Stephanie valóban elsápad egy kicsit. Szinte olvasni tudok az érzelmeiben, mintha most temette volna maga alá a sokkoló hullám, hogy nincs menekvés a családom elől.

A pánik, ami belőle árad, szinte tapintható, ahogy rájön, hogy a világban eddig teljesen egyedül volt, és most egy hatalmas, támogató rendszerrel rendelkezik, amit nem kért, és nem is gondolta, hogy valaha szüksége lesz rá.

Nyel, és bátor mosolyt ölt magára, amitől még jobban belezúgok. Átkarolom a nyakát, és magamhoz húzom, hogy felvezessem a lépcsőn.

Előrehajolok, és megcsókolom a feje búbját, miközben azt mormolom:– Ne aggódj, Stephy. Előbb-utóbb hozzászoksz majd ehhez az egészhez.

Felhorkan. – Vagy ez fog ivásba kergetni.

– De csak a szülés után – mondom szigorúan.

A válasza egy könyök a bordáimra, amire felnevetek, és erősebben magamhoz szorítom.