2.-3. Fejezet

 

2. fejezet

Stephanie

 

Fordította: Suzy

 

Előhívom anyám telefonszámát a névjegyzékből és tárcsázom, szorosan a fülemhez nyomom a telefonom. Ahogy vártam, hangpostára kapcsol. Sosem válaszol a hívásaimra, de én jobban szeretem így. Az évek során rászoktunk a hangpostán keresztül való kommunikációra, mert ez egyszerűbb.

Még mindig szédülök a hírtől, hogy tényleg terhes vagyok. Volt egy részem, ami nem hitt az otthoni terhességi tesztnek, ezért kissé meg voltam lepve, amikor az orvos megerősítette. Úgy értem… nem éreztem semmi különöset. Nem kellene valamit éreznem, mert terhes vagyok? Rezdülést a hasamban? Fájó melleket? Semmit sem tudok a terhességről. Ötletem sincs, mit tegyek vagy hogyan neveljek fel egy gyereket. Ez nem olyasmi, amit valaha is terveztem.

Ez nem olyasmi, amit valaha is akartam.

Olyan ijesztő elhinni, hogy szó szerint eladnám a lelkem az ördögnek, ha csak egy személy lenne, akinek elmondhatnám ezt az információt. Egy barát, egy családtag – a francba, akár egy megbízható szomszédos csapos, akivel megoszthatnám a titkot és tanácsot kérnék.

Sajnos senki sincs elég közel hozzám, akivel valaha is kényelmesen érezném magam. Van millió meg egy alkalmi ismerősöm, emberek, akikkel munka után találkozom egy italra, vagy néhány lány a jógaóráról, akikkel alkalmanként kávézom egyet. Egy korábbi főiskolai szobatárs, akivel időnként találkozom, hogy táncolni menjünk.

De egyikük sem jó választás arra, hogy azt mondjam:– Szia…Terhes vagyok és félek. Mi a fenét csináljak?

Soha senkit sem engedtem magamhoz olyan közel, hogy ilyen személyes dolgot elmondhatnék neki.

Miután lejátszódik anyám üdvözlete, üzenetet hagyok. – Szia, én vagyok. Csak azért hívlak, hogy megtudjam, mi újság. Tudom, hogy Görögországban vagy, és az időzónáink nagyon eltérnek, így nem kell visszahívnod.

Anélkül teszem le, hogy megkérném anyámat, hívjon vissza, hogy elmondhassam neki, nagymama lesz.

Azt se tudom biztosan, miért hívtam fel, mert már azelőtt tudtam, hogy egyáltalán felvettem volna a telefont, hogy nem fogom elmondani neki, mi történik az életemben. Egyáltalán nem olyan a kapcsolatunk, de ha így lenne, és ha elmondanám neki, tudom, hogy az idő nagy részében megpróbálnám arról biztosítani, hogy a nagymamává válása nem jelenti azt, hogy ő öregszik.

Sóhajtva fordulok vissza az e-mailemhez. Gyakran jövök be és dolgozom az adminisztrációs dolgokon hétvégéken, de ezen a hétvégén ez nem volt meg bennem, mert kiderült, hogy terhes vagyok, és furcsa beszélgetést folytattam az apával. Szóval ez a délelőtt arról szól, hogy megpróbáljak bepótolni néhány elhanyagolt e-mailt.

A szombat teljesen alkalmatlan volt, mert a nap nagy részét azzal töltöttem, hogy felkészítsem magam arra, hogy megosszam a hírt Lucasszal. Már az is szörnyű volt, hogy ténylegesen egy bár parkolójában mondtam el szombaton, hogy terhes vagyok, és bár tudom, hogy joga volt megkérdezni, de nem készültem fel az apaság kérdésére. Hogy azt mondta, azt hitte, olyan szabados vagyok, amilyen nem és ez nem is igaz. Felszabadult nő vagyok, aki úgy gondolja, a szex meglehetősen klassz dolog. Nem félek az egyéjszakás kalandoktól, és valójában jobban kedvelem azokat. De nem gyakran csinálok ilyet. Nem keresem őket. Ha úgy adja magát a helyzet és érdekel a dolog, akkor cselekszem. De ha hónapok telnek el nélküle, azzal is rendben vagyok, mert van egy rohadt nagyszerű vibrátorom.

Vasárnap nagyjából a kanapén feküdtem és Netflixeztem, semmihez sem éreztem magam motiváltnak. Elég biztos vagyok abban, hogy bármelyik terapeuta, aki valamit is ér, helyzeti depresszióval diagnosztizálna. Most örülök, hogy hétfő van, és elkezdődött a munkahét, mert ezt nem tudom elkerülni. A munka arra kényszerít, hogy más dolgokkal foglaljam le az elmémet.

A kopogástól az ajtómon felkapom a fejem, és kiszólok:– Szabad.

Philip Wagoner lép be az irodámba, és ettől kiegyenesedem a székemben. Ő a múzeum igazgatója és a főnököm. Ő volt az, aki úgy döntött, hogy engem ajánl ideiglenes beszerzési igazgatónak, elvonva a kurátori asszisztensi feladataimtól.

Figyeljünk az ideiglenes kulcsszóra.

Ez nem karrierlehetőség, mivel nincs meg a képzettségem vagy tapasztalatom, hogy sokáig megtartsam ezt a pozíciót. A legutóbbi beszerzési igazgatónak PhD-ja volt, nekem pedig egy szerény mesterdiplomám van geológiából. Csak két éve vagyok a múzeumnál, és azelőtt a geológusi diplomám parlagon hevert, míg a kiskereskedelemben dolgoztam. Esély sem volt arra, hogy az ideiglenes pozíciónál többre számításba vegyenek.

Mr. Wagoner rám mosolyog, ahogy belép az irodámba. – Csak beugrottam, hogy lássam, hogy mennek a dolgok.

Meglepetten pislogok. – Um... a dolgok jól mennek. Megcéloztam egy részleges Claosaurus példányt. Feltehetően gasztrolitokat[1] találtak a csontváz mellett.

– Jó, jó – mondja gyorsan, és észreveszem, hogy kissé szétszórt. Nem hiszem, hogy egyáltalán hallotta, mit mondtam, mert hatalmas szerzemény lenne a múzeum számára, ha megkapnám.

Fel-le billegteti a fejét a tömzsi testén, összeteszi a kezeit és elkezdi tördelni. Az idegesség klasszikus jele, amitől az én idegeim – amik már így is elég foszlottak – feltüzelődnek.

– Nos, figyeljen – mondja nekem Mr. Wagoner. – Most zajlanak az utolsó interjúk a beszerzési igazgatói pozícióra. Néhány héten belül döntésre jutunk.

– Ez csodálatos – mondom őszinte mosollyal.

Bár a dolgok most jól alakulnak számomra, az azért van, mert az általam leváltott embernek nagyon jó nyomai voltak, amiket követhetek. De nekem nincsenek meg azok a kapcsolataim ebben az iparban, és tudom, hogy eljön az idő, amikor kiürülök. Egyszerűen nincs meg a tapasztalatom, és ez mindig is csak ideiglenesnek volt értendő.

– Igen, igen – mondja, az ismétlés is annak a jele, hogy idegesen beszél velem. – Ez tényleg nagyszerű hír. De igazából van néhány nem annyira jó hír, amit el kell mondanom.

A gyomrom felfordul, és tudom abból a néhány terhességgel kapcsolatos kutatásomból, hogy nem a reggeli rosszulléttel kapcsolatos, mivel még túl korai lenne. Felé biccentek, és várom, hogy befejezze.

– Ahogy tudja, az elmúlt néhány évben komolyan alulfinanszírozottak voltunk, és míg a múlt havi gála hozott némi szép bevételt nekünk, még mindig küzdünk a költségvetési határok betartásával.

– Hadd találgassak – mondom halkan. – Az állásom forog kockán.

Mr. Wagoner arca ellágyul az együttérzéstől. – Sajnálom, Stephanie. De szeretnénk az igazgató és a kurátorhelyettes feladatait egy munkakörbe összevonni. A személy, akit felveszünk, ellátja majd a maga munkáját is.

– Mennyi időm van? – kérdezem, az agyamban máris az pörög, mit jelent ez majd számomra.

– Legalább egy hónap – mondja Mr. Wagoner, aztán hozzátesz valamit, ami apró reménysugarat ad nekem. – De nem akarjuk elveszíteni magát. Valójában azt keressük, hogy át tudnánk-e helyezni később egy másik részleghez.

Bár nem számítok arra, hogy megtörténik, és azonnal elkezdek majd új állást keresni. Ez normális esetben nem olyan, ami megijesztene. Az évek során munkáról munkára váltottam, hogy gondoskodjak magamról. De ezek nem normális körülmények. Huszonnyolc éves vagyok, terhes, és most nincs igazi biztos munkahelyem. Szükségem van egészségbiztosításra, és pénz kell, hogy tető legyen a fejem fölött és étel a hasamban, hogy a baba biztosan egészséges legyen. Ha nem találok olyan munkát, ami megfelel az igényeimnek, az egész terhesség dolog sokkal ijesztőbb lesz.

– Igazán sajnálom – ismétli Mr. Wagoner. – Ezt a részt utálom a legjobban a munkámban. De keményen fogunk dolgozni azon, hogy találjunk magának egy helyet itt nálunk. Nyilvánvalóan kitűnő ajánlólevelet fogok majd adni, és biztos vagyok benne, hogy nagyon gyorsan talál majd valamit.

Bólintok, és még egy bátor mosollyal is megpróbálkozom. – Köszönöm, Mr. Wagoner. Nem is tudja, mennyit jelentene ez nekem.

A mosolya szomorú, de megkönnyebbült is, hogy túl van rajta, és anélkül hagyja el az irodámat, hogy bezárná maga után az ajtót. A fejfájásom elkezd készülődni, és a halántékomra teszem az ujjaimat, hogy kimasszírozzam a fájdalmat. Becsukom a szemeim, és kiengedek egy frusztrált nyögést, azon tűnődve, hogyan lehetne még bonyolultabb az életem.

Halk kopogást hallok az ajtómon, és lassan felemelem a fejem, miközben kinyitom a szemeim. Elfojtok egy újabb nyögést, ahogy meglátom ott állni a bonyolultság nagy hegyét.

LucFourniert az irodám küszöbén.

– Jól vagy? – kérdezi aggódó tekintettel.

Magamra öltök egy teljesen hamis mosolyt, a hangom nem olyan könnyedén jön ki, ahogy szeretném. – Igen. Teljesen jól. Mit keresel itt?

Luc ezt nyilvánvalóan engedélynek veszi, hogy bejöjjön az irodámba, és leül az egyetlen plusz székre, ami az íróasztalommal szemben van. Hátradől, egyik bokáját a másik térdére támasztja, és lazán megfogja a karfát a kezeivel.

– Tegnapelőtt este nem volt alkalmunk beszélgetni – mondja halkan Luc. – Kissé megrázott a hír.

Megértően bólintok, mert én is meg vagyok rázva, mióta megcsináltam az otthoni terhességi tesztet.

– Emailt akartam küldeni neked – folytatja. – De az túl személytelennek tűnt. Aztán fel akartalak hívni, de azt sem tűnt helyesnek. Így úgy döntöttem, eljövök hozzád.

– Miről akarsz beszélni? – kérdezem kíváncsian, mert őszintén szólva, azt feltételeztem, hogy nem fog aggódni emiatt, míg meg kapja az apasági teszt eredményét.

– Fontolgatod az abortuszt?

Ez a kérdés annyira váratlan, hogy szinte hátrahanyatlok a döbbenettől.

Anélkül folytatja, hogy megvárná a válaszom. – Mert ha igen, akkor szeretnék részt venni a megfontolásban. Ha ez az, amit akarsz, teljességgel tiszteletben tartanám és támogatnálak. Ennek a te döntésednek kell lennie. De ha tudni akarod, én mit akarok, azt kérném, hogy ne válaszd ezt az utat.

Egy percre szóhoz se jutok tőle azon tűnődve, hogy elmondjam-e neki, tényleg fontolóra vettem az abortuszt. Én vagyok az utolsó ember a földön, aki tudja, hogyan kell rendesen felnevelni egy gyereket. Fogalmam sincs, milyen az igazi család, mert nekem nincs. A félelem, hogy a diszfunkcionális nézeteimet a gyerekre erőltetem, nagyon elgondolkodtatott.

De végül is tudtam, hogy nem tudnám megtenni. Nem vagyok olyan, aki meghátrál a kihívás vagy a felelősség elől. Rájöttem, hogy felelősséget kell vállalnom, mert én ilyen vagyok. Egész kisgyerekkorom óta én vállalom a felelősséget saját magamért.

– Nem akarok abortuszt – mondom Lucnak, és nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a válla megereszkedik a hírre. – Felnevelem a gyereket egyedül, ha nem akarsz részt venni benne.

Összehúzza a szemöldökeit, a tekintete nyugtalan. – Kész vagyok arra, hogy támogassam a gyereket, ha az enyém.

– Hát – morgom, mert nem tetszik az emlékeztető, hogy nem fogadja el a szavamat ebben. – A jövő hónapig ezt nem fogod megtudni, ami visszavisz az eredeti kérdésemhez. Mit keresel itt?

Nem él a lehetőséggel, hogy visszavágjon, de a sóhaja tele van csalódással és talán a vággyal, hogy az élete visszatérjen ahhoz, amilyen volt, mielőtt találkoztunk.

– Azon tűnődtem, hogy ha már együtt megyünk keresztül ezen – válaszol óvatosan –, akkor talán megpróbálhatnánk egy kissé megismerni egymást.

Egy mosolyt küldök felé, ami nem is mosoly, és kedvesen azt mondom:– És én boldogan megteszem az első időpont után, és ha te elégedett leszel az apasággal.

– A szentségit, Stephy– vicsorog rám Luc, ahogy kiegyenesedik a széken. – Ez nekem is nehéz. Nem állok készen az apaságra.

– Hát, én meg nem állok készen az anyaságra – vágok vissza neki.

– Azt hiszem, tényleg elhiszem, amikor azt mondod, a baba az enyém – mondja.

– Ez aztán a fordulat – motyogom.

– Volt egy rossz tapasztalatom a múltban, ami talán megtévesztette a kezdeti ítéletemet a helyzettel kapcsolatban – magyarázza. – Sajnálom…, de elsőre az jutott eszembe, hogy kijátszanak.

Ez tényleg olyasmi, amit el tudnék képzelni egy profi sportolóval kapcsolatban. – Valaki azt állította, hogy teherbe ejtetted?

Gyorsan megrázza a fejét. – Nem, nem ezt. De valaki szerintem dollárjeleket látott rajtam, amikor rám nézett.

Megrezzenek. Ez igazából eléggé szívás, szóval értem, miért volt némi aggálya, amikor bejelentettem, hogy terhes vagyok.

– Szóval, akkor most megadod nekem az ártatlanság vélelmét? – kérdezem, hogy biztosan megértsem azt, amit mond.

Luc rám mosolyog, és ezúttal tényleg igazán őszintén. – Azt hiszem, ez a helyes döntés. És komolyan mondom… szerintem meg kellene ismernünk egymást. Részt akarok venni benne. Gyereket vállalni nagy dolog, és semmiről sem akarok lemaradni. Ha részt veszek benne, az megkönnyíti majd a dolgokat. Ha engeded, így lesz.

Egy pillanatra határtalan megkönnyebbülést érzek, hogy nem egyedül fogom végigcsinálni. Harminc másodperccel ezelőtt senkim sem volt, akivel beszélgethetnénk, és most Luc itt áll előttem azt mondva, hogy velem tart ezen a nagyon veszélyes utazáson. Ez mélyen megnyugtató, még ha általában nem vagyok olyan, aki jól fogadja a barátságot.

Visszamosolygok rá, próbálom kicsit oldani a hangulatot, és közben arra is ügyelek, ne legyenek más elvárásaim azon kívül, hogy apaként vegyen részt ebben velem együtt. – Nincs problémám azzal, hogy megpróbáljuk megismerni egymást. Csak ne ereszkedj féltérdre, és ne kérd meg a kezem, mert a válasz nem lesz.

Hálás vagyok, hogy nem ajánlotta fel. Kuncog, és azt mondja:– Biztos vagyok benne, hogy átvészelhetjük ezt anélkül, hogy összeházasodnánk.

Nekem jó, hogy nem olyan régimódi annyiban, hogy úgy hiszi, a házasság a megoldás erre a nem tervezett terhességre. Ha olyan gáláns lenne, hogy felajánlaná, a válasz 100 százalékban nem lenne, mert nem tervezem, hogy valaha is férjhez megyek. Nem terveztem gyereket sem, de nos… most alkalmazkodnom kell.

Olyan elbaszott családból származom, hogy az összes pszichiátriai könyvben kivettük a „funkció” szót a „diszfunkcionálisból”. Neki fogalma sincs, hogy nekem fogalmam sincs arról, hogyan kell családi légkört teremteni ennek a gyereknek, de valahogy úgy érzem, hogy ő tud, már abból is, hogy felelősséget vállal. Nekem meg kell tanulnom, hogyan legyek tisztességes szülő, és ki kell találnom, hogyan fogadjam el a támogatását, mivel ahhoz vagyok szokva, hogy magam csinálom a dolgokat.

De ez nem olyan, amit most csak úgy el tudnék magyarázni, mert Luc tökéletesen idegen számomra. A tökéletes lenne a kulcsszó ebben a leírásban, mert napvilágon még sokkal fincsibb, vallom be szégyellve. Amikor megláttam Lucot a gálán, rögtön vonzódtam hozzá. Van az az igazi-amerikai kinézete, ami vicces, mivel ő francia-kanadai. Igen, sokat tudok Lucról, ahogy a ColdFury sok más tagjáról is, mivel nagy rajongó vagyok.

És míg teljesen elismerem a tehetségét a jégen, a fizikai kinézete minden egyes gombomat megnyomja. Az első dolog, amit észreveszel, hogy magas és jó felépítésű. Közelről azonban döntetlen a kérdés a szexi mogyoróbarna szemei és a telt ajkai között, amelyekről tanúsíthatom, hogy nagyon ügyesek. Sötétbarna haja hosszú, kissé hullámos és különböző rétegekben van vágva, amelyek a homlokára és a füleire hullanak, de nem érintik a gallérját.

Igen, láttam Lucot, és amint elkezdett velem flörtölni, benne voltam. Jó ideje nem voltam… együtt senkivel. Lucas volt az első lépésem vissza az arénába, és míg teljességgel visszamennék és megváltoztatnám a dolgokat, sosem felejtem el a lélek-lebontó orgazmust, amit kaptam tőle. Nem vagyok biztos benne, hogy találok másik férfit, aki valaha úgy tud megdugni, ahogy Luc tette.

Szóval, a lényeg, hogy nem vagyok ellene, hogy megismerjem, mert feltétlenül szeretnék vele jó szülői kapcsolatban lenni.

De csak ennyit akarok.

Oké, a csodálatos szexet is akarom. De ez teljesen összezavarná a dolgokat, és így is elég stresszesek vagyunk.

– Akkor jó – mondom ragyogó mosollyal. – Érdekelne, hogy szerezzünk valami kaját, és talán beszélgessünk még egy kicsit?

– Akkor rendben vagyunk? – kérdezi.

– Rendben vagyunk – mondom habozás nélkül. Határozottan rendben vagyunk, és így is akarom megtartani. – Menjünk. Veszek neked ebédet.

Luc egy válaszmosollyal áll fel. – Én veszek neked ebédet.

Én is felállok. – Akkor menjünk. Éhen halok.

 

3. fejezet

Lucas

 

Fordította: Tony

 

– Haver – mondom idegesen. – Kell egy sör!

– A hűtőben. – Max csak ennyit mond, miközben begyújtja a grillt, de a mosolyából tudom, hogy jól szórakozik.

Visszamegyek a házba a hátsó teraszról, át a nappalin, aztán a napozószoba mellett, ahol Jules szokott festeni, be a konyhába. Jules éppen rózsaszín cukormázzal von be egy tortát.

Felpillant rám, mosolyog, aztán folytatja a feladatát.

– Epres? – kérdezem a hűtő felé menet.

– Miből gondolod? – kérdezi csodálkozva, tekintetét nem veszi le a tortáról.

– Okostojás – válaszolom szeretetteljesen.

– Nagy buta ősember – vág vissza, szintén szeretettel.

Öt hónappal ezelőtt egy időben állandóan sértegettem Julest, és nem hittem, hogy a kapcsolatunk valaha kiheveri. Akkor találkoztam vele először, és később megkérdőjeleztem, hogy miért van Maxszel. Merthogy az aranyásó komplexusom beütött. Sajnos Jules meghallotta, és hosszú időbe telt, mire a kapcsolatunk megenyhült utána.

Most, hogy itt élek Raleigh-ben, mi több, kevesebb, mint öt mérföldre, itt vagyok náluk.

Sokszor.

Julesnak nem volt más választása, mint megkedvelni engem. Szeretek Jules gyerekeivel lógni: Levyjal, Roccoval és Annabelle-lel. A bátyámmal is szeretek lógni, és tudjátok mit… Julesszal is szeretek együtt lenni. Tökéletes a bátyámnak, és kibaszott csodálatos nő. Szerencsés barom a tesóm, azt biztos.

– Miért nincsenek itt a gyerekek? – kérdezem, miközben leveszem a sör kupakját.

– Úgy gondoltuk, kevésbé lesz félelmetes Stephanie-nak, ha csak mi négyen vacsorázunk együtt – mondja sunyin. – Kate-tel és Zackkel töltik az estét.

Ez két okból is zavar engem. Nagyrészt azért, mert megszerettem a kis pisiseket, és valószínűleg több időt töltök velük, amikor átjövök, mint Maxszel és Julesszal. Másrészt azt hittem, egyfajta ütközők lesznek Stephanie és köztem, mert jelen pillanatban minden nagyon kínos.

Feltételezem, ezért vannak az egyéjszakás kalandok. Az elképzelhető legintimebb tevékenységet folytatod egy vadidegennel, aztán mindketten mentek a dolgotokra. Nem is lehet kínosabb, mint teherbe ejteni az idegent.

A hét eleji ebéd Stephanie-val nem igazán segített abban, hogy jobban megismerjem. Habár még mindig hiszek neki, amikor azt állítja, enyém a baba, egy kicsit megfoghatatlannak tartom, ami hatalmas különbség, tekintve, hogy én egy nyitott könyv vagyok. Ez olyan furcsa. A káprázatos szépsége mellett a társaságkedvelő személyisége vonzott. Vicces, elbűvölő, szexi és magabiztos, ez mind olyan dolog, amitől beindulok. Tudja, mit mondjon, és mikor mondja, és minden társasági eseményen ő van a középpontban. Egy szexuálisan felszabadult teremtmény, aki tudja, hogyan dugjon úgy, mintha nem lenne holnap, és a mocskos szája vetekszik az enyémmel.

De az ebéd alatt kitérő válaszokat adott az életéről. Végül feladtam, és válaszoltam a millió kérdésére, kezdve azzal, hogy milyen volt Francia Kanadában felnőni, milyen az NFL-ben játszani, egészen a gyerekkoromig. Kielégíthetetlen a kíváncsisága, és jó hallhatóság. Szereti meghallgatni az emberek mondanivalóját.

De nem szeret beszélni. Annyit tudtam belőle kiszedni, hogy a szülei a tech iparban gazdagodtak meg, és munkamániások, de eléggé szeretnek utazgatni. Megtudtam, hogy eredetileg Észak-Kaliforniából származik – ami megmagyarázza azt, hogy a szülei a tech iparban dolgoznak –, és hogy az Észak-Karolinai Állami Egyetem zoológia programja miatt jött keletre, aztán miután megszerezte a diplomát, geológiából csinálta a mesterképzést. De ezen túl, fogalmam sincs, miért szereti a zoológiát vagy a geológiát, vagy hogy jutott el oda, hogy egy múzeumban akar dolgozni. Ahogy mondtam, az egész beszélgetést uralta a kérdéseivel és az érdeklődésével. Sokan nagyon hízelgőnek vették volna ezt a fajta figyelmet, de én szerettem volna többet megtudni róla, tekintve, hogy mostantól egymás életének a részesei leszünk.

Az ebéd végén megbeszéltük, hogy elmegyek Stephanie-val az első nőgyógyászati vizsgálatra, ami három hét múlva lesz. Akkor lesz nyolc hetes terhes.

Jules ötlete volt a mai sütögetés. Ha Stephanie és én együtt fogjuk felnevelni a gyereket, az azt jelenti, hogy a lány bizonyos mértékben a családom közelében lesz. Ezért volt jó ötlet elhívni Stephanie-t egy nyugodt légkörű vacsorára, ahol csak eszünk és beszélgetünk, hogy megismerjük egymást. És most szükségem van a nyugodt légkörre, mert Stephanie millióféleképpen felkavar, nem utolsósorban azért, mert még mindig őrülten vonzódom hozzá, és nem tudom, hogyan fojtsam el az érzéseimet.

Általában soha nem vagyok bizonytalan a nőkkel kapcsolatban, de Stephanie egyáltalán nem szokványos. Ő volt életem legjobb dugása, és most egy terhes nő, akit próbálok megismerni. És nem akarom, hogy terhes legyen. Újra egy jó dugást akarok vele, mert még mindig akarom őt, és ez az egész szakadt-óvszer-terhesség elég furcsa fordulatot adott a dolgoknak. Remélem, az este végére legalább azt tudni fogom, hogy hogyan csináljuk végig ezt az egész terhességet.

Csengetnek, én meg gyakorlatilag kiugrok a bőrömből. Jules kuncog, én meg bemutatok neki.

– Nyitom – morgom, és elindulok a nappali felé, aztán jobbra fordulok a bejárati ajtóhoz. Max és Jules házán fakeretes, nagyrészt üvegből álló dupla bejárati ajtó van. Ennek köszönhetően lenyűgöző és tiszta rálátásom van Stephanie-ra, aki a két kezét a vállán lógó táskáján nyugtatva áll ott. A késő délutáni napsütéstől karmazsinszínű haja szinte ragyog, és jó, hogy napszemüveget visel, mert ugyanúgy elbűvölne a kék szeme, mint a fürtjei.

Tétován rám mosolyog az üvegen keresztül, ahogy kinyitom az ajtót és behívom. – Örülök, hogy el tudtál jönni.

Stephanie belép a folyosóra, én pedig beszippantom az egzotikus és fűszeres parfümjét. Teljesen illik hozzá. Leveszi a napszemüvegét, és beleteszi a táskájába.

– Még egyszer köszönöm a meghívást – mondja halkan, és a hangsúlyából meg tudom mondani, hogy ugyanolyan ideges, mint én.

Valamiért ez ad egy jó nagy önbizalom-löketet, és rámenősen a kezéért nyúlok. – Senki nem harap. Hát, én igen, de csak a szenvedély hevében.

Azonnal vissza akarom szívni a szavakat, mert nem akarok szexuális utalást tenni. Nem akarom kényelmetlenebbé tenni a helyzetet, mint már amúgy is, főleg, hogy vad, izgalmas, gátlástalan szexben volt részünk, ami átlépte az idegenek közti normákat.

Szerencsére Stephanie csak kuncog, és megszorítja a kezem. Mert fogjuk egymás kezét, és nem engedjük el. – Értékelem, hogy megpróbálsz megnyugtatni. Semmi sem jobb erre egy szexuális viccnél.

Nemcsak nem sértődik meg, de úgy tűnik, jól szórakozik, és ez a legkönnyedebb hangja, amióta megtudtam, hogy terhes.

Nem akarom ezt elveszíteni, és minden erőmmel igyekszem megtartani.

– Hát, a szex mindent jobbá tesz, nem? – kérdezem halkan ördögi vigyorral.

– Teljesen igaz – ért egyet nevetve.

Ekkor egy halk köhintés kelti fel a figyelmünket a hátunk mögül, és önkéntelenül elengedjük egymás kezét. Megfordulok, és látom, hogy Jules áll ott üdvözlő mosollyal az arcán.

Előrelép, és Stephanie felé nyújtja a kezét. – Szia, Stephanie! Jules vagyok, és örülök, hogy elfogadtad a meghívásunkat.

A nők kezet ráznak, és a testtartásából látom, hogy Stephanie újra visszahúzódott. Persze, mosolyog Julesra, miközben válaszol. – Nagyon köszönöm a meghívást. És azt hiszem, Luc ötlete jó volt… hogy építsünk ki valamiféle barátságot, ha együtt megyünk végig ezen.

Jules elengedi a kezét, és inkább Stephanie-ba karol. A konyha felé húzza, és úgy csacsog vele, mintha régi barátok lennének.

– Lucas mondta, hogy Észak-Kaliforniából származol – mondja Jules, ahogy követem őket. Amikor a konyhába érnek, Jules a konyhasziget mellett lévő egyik székre mutat, Stephanie pedig helyet foglal. Én egyszerűen a bejáratnak támaszkodok, összefonom a karomat magam előtt, és figyelek. –Max és én azt tervezzük, hogy meglátogatunk néhány borászatot arrafelé a nyáron.

Stephanie arca felragyog, aztán lelkesen beszélgetni kezd a borászatokról, amiket Maxnek és Julesnak ki kell próbálnia. Ebben a pillanatban ugyanazt a nőt látom, aki flörtölt velem a gála éjszakáján. Ebben a szent pillanatban nem nehezedik rá a terhessége súlya, és az, hogy az élete milyen drámaian meg fog változni. Annyira más, mint az a zárkózott Stephanie, aki az ebédnél volt. Nem hiszem, hogy feltétlenül én vagyok az, aki elől elzárkózik, és az a határozott benyomásom, hogy a tetteink következményei jobban nyomasztják őt, mint engem.

Ebben a pillanatban, azt mondom magamnak, hogy ki fogom deríteni, miért van ez.

 

—

 

Elismerésem Maxnek és Julesnak. A mai tökéletes és megnyugtató este volt. Végül kimentünk a teraszra, és mivel kicsit hűvös volt, Max bekapcsolt néhány a kinti fűtőtestet. Aztán grillezett néhány szuper barbeque bordát, amit Jules déli krumplisalátájával és sült babbal ettünk meg. Az epertortát kicsit később szolgálták fel, miközben a kinti asztalnál ültünk és beszélgettünk.

Max és én hagytuk, hogy Jules vigye a prímet. Gyorsan és könnyen alakított ki kapcsolatot Stephanie-val, és mivel ez jól működött, hagytam, hogy folytassa. Jó volt hátradőlni, csak hallgatni és tanulni.

Jules nem feltétlenül tud mélyebb vagy személyesebb információkat megszerezni Stephanie családjáról, mint én tudtam, de a felnőttkora is nagyon érdekes. Tizennyolc évesen elköltözött otthonról, és az Észak-Karolinai Egyetemre jött Raleigh-be, teljes akadémiai ösztöndíjjal. Említette, hogy a szülei akarata ellenére volt ez, és amikor Jules erről kérdez, annyival elintézi, hogy „Nem értettek egyet a karrierválasztásával”.

Ez természetesen egy nagyon hosszú beszélgetést eredményez arról, hogy hogyan került Stephanie ide. Kiderült, hogy soha nem vágyott arra, hogy kurátor, vagy igazgató legyen a múzeumban, de elfogadta a munkát, mert egy zoológia alapdiplomával és egy geológia mesterképzéssel nem sok mindent lehet kezdeni.

– Akkor miért vesződtél azzal, hogy ilyen diplomát szerezz? – kérdeztem.

Csak vállat vont, és azt válaszolta: – Szeretem a köveket és az ásványokat. Mit mondhatnék?

Nevettem a többiekkel együtt, de nem hittem neki. Látni, hogy Stephanie nem rajong se a zoológiáért, sem a geológiáért, sem a múzeumért, ahol dolgozik. Úgy tűnik inkább csak egy eszköz volt a célja eléréséhez. Ezt tudom róla, és van összehasonlítási alapom, mert ha olyasmiről beszél, amiért nagyon rajong, akkor teljesen más ember lesz.

Megfigyeltem a különbségeket, amikor Jules megtudta, hogy Stephanie szeret idősekkel dolgozni. A témaspontán került elő, mivel Jules részmunkaidőben egy idősek otthonában dolgozik. Nem tudom, miért döbbentett meg ez a felfedezés, de így volt. Steph nyilvánvalóan egy nonprofit szervezetnél önkénteskedik, amely ételt szállít házhoz kötött időseknek, és önkéntesként dolgozik néhány helyi idősek otthonában is, meglátogatja azokat a betegeket, akiknek nincsenek családtagjaik. Ez természetesen tetszett Julesnak, így a nők sokat beszélgettek róla. Akkor Max és én majdnem teljesen kiszorultunk a beszélgetésből, így közelgő rájátszásról beszélgettünk.

És most az este eltelt, és a kocsijához kísérem Stephanie-t. Én még maradok, mert tudni akarom Max és Jules benyomását róla, de úgy gondoltam, így udvarias.

Persze nincs más célom, például hogy megnézzem, máshogy viselkedik-e most, hogy kettesben vagyunk, miután néhány nyugodt órát töltöttünk együtt.

Stephanie előveszi a kulcsát a táskájából, és laza mosollyal néz rám. – Köszönöm a nagyszerű estét. Nagyon jól éreztem magam.

– Akkor örülök – mondom, miközben kinyitom neki a kocsi ajtaját.

– És örülök, hogy ma este nem beszéltünk a terhességről – mondja halkan, a tekintetét a földre szegezve.

– Még sok időnk lesz beszélni róla – biztosítom. – Csak azt akartam, hogy találkozz a családommal, mivel ők is ott lesznek mellettem ebben.

Stephanie újra rám néz, és ezúttal huncut csillogás van a szemében. – De nem tervezed, hogy ott lesznek a szülőszobában, ugye?

Hátravetett fejjel felnevetek. Amikor újra ránézek, megrázom a fejem. – Bízz bennem… Én leszek az egyedüli ebben a családban, aki láthatja a te…

A szavaim gyorsan elhalnak, amikor rájövök, hogy két hibát is elkövettem. Felhoztam a szexet, és arra utaltam, hogy megint megkapom tőle. Már megint baromságokat beszélek.

Szégyenlős mosoly jelenik meg az ajkamon. Stephanie felhúzza a szemöldökét, de a vigyorából látom, hogy jól szórakozik.

– Sajnálom – mondom sietősen. – Nem tudom, miért beszélek állandóan a szexről veled. Úgy értem… nem mintha nem szeretném a szexet, mert igen. Valójában, imádom.

Stephanie oldalra billenti a fejét, és azt mondja: – És miért nem beszélhetünk a szexről, ami köztünk volt? Úgy értem, fenomenális volt.

– Igen, az volt – értek egyet vele.

A legjobb. Szex. Az életemben.

– Nézd – mondja, és közben a karomra teszi a kezét. – Ez új terület mindkettőnknek. Értem, hogy kínos, de túl kell lépnünk rajta. Különben elég nyomorúságos lesz a következő néhány hónap.

– Egyetértek – mondom készségesen.

– Megint szexelnünk kéne – mondja ő ugyanakkor.

– Tessék? – kiáltok fel, habár a golyóim megfeszülnek a gondolatra. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fantáziáltam arról az éjszakáról vagy hússzor. De nem voltam felkészülve a lehetőségre, hogy újra megtörténhet, mert elég önző lett volna azt mondani: „Hé… sajnálom, hogy felkoppintottalak, de tényleg szeretnélek megint megdugni.”

– Hát, miért ne? – mondja Stephanie egyszerűen, miközben a keze lehanyatlik. – Mindketten egészséges felnőttek vagyunk, ennél terhesebb már nem lehetek, és egyértelműen eszméletlen vonzalom van köztünk. Szingli vagyok. Te is szingli vagy – vagy legalábbis feltételezem –, és mindketten élvezzük a szexet.

Hát, baszki… ha így mondod, mi a fenéért nem szexelünk ebben a szent pillanatban?

Ehelyett próbálok logikus lenni, de nagyon remélem, hogy lehurrog. – Megnehezítheti a dolgokat.

– Nem, ha megegyezünk, hogy csak alkalmi lenne – mondja, és tetszik, ahogy a nő gondolkodik.

Millió oka van, hogy miért lehet ez rossz ötlet. Nem tudok semmit Stephanie-ról, mégsincs más választásom, mint szövetséget kötni vele, hogy sikeresen felneveljük a gyerekünket. A szex megbonyolíthat mindent, mert a szex az érzelmekről szól, az érzésekről és a megnyílásról. Ez leginkább fizikai, de a fizikai nem-fizikaihoz vezethet. Mennyire leszünk kitéve a zavart és sértett érzéseknek, ha ez megtörténik, és aztán mégsem működik? Mert Stephanie nem tűnik párkapcsolati típusú lánynak, én pedig különösen nem akarok egy elkötelezett párkapcsolatot. Túlságosan szeretek szingli lenni.

– De ha te úgy gondolod, hogy nem lehetséges – mondja gyorsan –, azt is elfogadom.

– Na, várj egy percet – mondom felemelt kézzel, és figyelmen kívül hagyom a logikát és az okokat. – Ne olyan sietősen. Ennek lehet némi értelme.

Stephanie szeme újra csillogni kezd, ahogy rám vigyorog. – Tudod, kutattam a terhesség témájában, és a hormonjaim eléggé megőrülhetnek. Hallottam nagyon szerencsétlen mellékhatásról, arról, hogy extrém kívánós lehetek.

Erőteljes, elragadtatott nevetés tör ki belőlem, hogy képes humort vinni a helyzetbe. Ez határozottan segít, hogy jobban megnyugodjak, és a farkam is keményebbé válik, mert minden okot eltüntet, amiért távol tarthatnám magamtól.

Közelebb lépve lenézek rá, így a tekintete megerősíti az igazságot. – Biztos, hogy ezt akarod?

– Nem látok semmi hátulütőt – mondja zihálva, habár mindketten tudjuk, hogy ez nem annyira igaz. De ha ő úgy gondolja, hogy lehet közöttünk alkalmi, szex alapú kapcsolat, és nem gátolja egy új kapcsolat kialakulását, akkor szerintem ki kell használnom az előnyt.

Bár tudom, hogy ez kolosszális hiba lehet, lehajtom hozzá a fejem, amíg az ajkunk majdnem találkozik. – Említettem már, hogy a házam alig több mint öt mérföldre van innen?

Stephanie gyakorlatilag dorombol a javaslatra, én pedig már teljesen kemény vagyok. – Akkor menjünk.

---

[1] olyan kövek, amiket az állat emésztőrendszerében vagy gyomrában tartottak, hogy segítsék az élelmiszerfeldolgozást vagy a felhajtóerőt