20.-21. Fejezet

 20. fejezet

Stephanie

 

Fordította: Miss Hell

 

– Gyerünk, bíró! – kiabálja Simone teli torokból, miközben öklével az üvegre csapkod. – Nyisd ki a szemed, te idióta! Ez horogra akasztás volt.

Julesszal együtt kuncogok, aki mellettem ül, miközben a ColdFury egy erőjátékban végigszáguld a jégen. A tekintetem a jégen át a játékosok kispadjára szegeződik, és egy pillantást vetek Lucasra. Épp most fejezte be a bemelegítést, és előre ül, egyik kezét a palánkra téve, figyelmesen nézi a játékot.

Olyan izgalmas nézni, ahogy játszik. Tudni, hogy ez a gyönyörű, okos és gondoskodó srác, aki történetesen egy profi hokis, akar engem. Még dögösebb, hogy mennyire akarja a hasamban növekvő babát.

Elfordítom a fejem, és végignézek a soron. Mellettem Jules ül, aztán Simone, majd az anyukája és az apukája következik. Mindannyian együtt utaztunk ide, hogy megnézzük a Florida elleni ötödik meccset, miután kellemesen elbeszélgettünk a Max által grillezett hamburgerek és hot dogok mellett. A gyerekekre a szomszéd vigyáz, és nagyon csalódottak voltak, hogy nem tudtak eljönni. Max azonban jegyeket ígért nekik a következő hazai meccsre, és félig-meddig elégedettek voltak.

A vacsora könnyed volt, és Luc szülei nagyon kedvesek, teljesen odavannak a baba miatt. Tudom, hogy az anyja visszafogta a lelkesedését, mert többször is elkezdett áradozni a babaruhákról, vagy egy könyvről, ami a szoptatásról szólt, de egy pillantás Lucastól, és máris leállt. Egyszerűen szétrobban, készen áll arra, hogy nagymama legyen, bár ezt aranyosnak találom, ugyanakkor teljesen idegen is.

Méghozzá lenyűgöző módon.

Kétségtelenül azt szeretném, hogy Lucas és a családja kapcsolatban legyen ezzel a gyerekkel, de be kell vallanom, nehéz megosztani ezt a tapasztalatot, mert annyira hozzászoktam, hogy mindent egyedül csinálok. Mégis, az egész családját ugyanolyan könnyű megszeretni, mint Lucot, és bár lehet, hogy nehezen osztozom, mégis megpróbálom, mert Luc megmutatta, hogy közel engedhetem magamhoz az embereket anélkül, hogy csalódnom kellene.

Ráadásul majdnem meggyőzött arról, hogy valójában szerethető vagyok. Hogy méltó vagyok rá.

Ez sokat jelent, ha tőle hallom, hiszen szinte egész életemben úgy éreztem, hogy értéktelen vagyok, és ha ez nem baszik ki valakinek az értékérzetével, akkor nem tudom, mi fog.

– Simone, ülj le, az isten szerelmére – mondja Marilyn elkeseredetten, miközben Simone mezének alját rángatja. Ma este Lucas mezét viseli, ahogy én is. Juleson nyilvánvalóan Max meze van, és a szülei megosztják a hűségüket a gyerekek között. Marilyn Max mezét viseli, Laurence pedig Lucasét.

Simone dühösen fordul az anyjához, és panaszkodik: – Ezek a bírók rosszul döntik el a dolgokat.

Az anyja nevet. – És mit akarsz, mit tegyek ellene?

– Gyere fel ide, és kiabálj velem – követeli Simone, és meglepetésemre – és örömömre – Marilyn felpattan a helyéről, és elkezdi ütögetni az üveget Simone mellett. Már csak kevesebb mint egy perc van hátra az első játékidőből, de ez nem fékezi a lelkesedésüket.

– Nagyszerű, ugye? – mondja Jules, és a vállát az enyémhez böki.

Tekintetemet a pohárról Julesra irányítom. – Igen... nagyon kedves és földhözragadt.

– Eltartott egy darabig, amíg megszoktam, hogy milyen közel állnak egymáshoz – folytatja. – Nekem sosem volt ilyen, amikor felnőttem. Anya meghalt, amikor kicsi voltam, apa pedig távolsági kamionsofőr volt, aki sosem volt a közelemben. A nővérem gondoskodott rólam, de ő is meghalt. Nehéz volt megtanulni, hogyan kell elfogadni, hogy az emberek aggódnak értem.

A szavai lényegretörőek, és tudom, hogy kizárólag nekem szóltak, nem az ő életét tükrözik. És bár nagyra értékelem, amit tenni próbál, én… nem felejtem el, hogy még mindig alma és narancs vagyunk. Lucas beavatott mindenbe Julesról, és arról, hogyan találkozott Maxszel, és bár az ő életéből is hiányzott a szülői útmutatás, mint az enyémből, neki volt valamije, ami nekem nem, ez a szeretet. Legalább az apja szerette őt, és volt egy nővére, aki nagyon szerette. Most ott van neki Max és a családja, ma ebéd közben megnéztem őket. Lehet, hogy még nem házasodott be a családba, de úgy bánnak vele, mintha az lenne, és ez azért van, mert Jules nyitott és elfogadó. Tudja, hogyan kell elfogadni a kedvességet és a törődést. Az aggódást ajándékként kezeli, amit meg kell becsülni, míg én gyanakvó vagyok vele szemben.

Esküszöm, tényleg próbálok tanulni tőle, Luctól és tényleg mindenkitől, de nehéz elengedni azt a huszonnyolc évnyi kondicionálást, hogy nem vagyok méltó a szeretetre és a törődésre. Gondolom, Lucas beavatta a szüleit néhány bizonytalanságomba, mert kesztyűs kézzel bánnak velem, amit nagyra értékelek. De nagyon remélem, hogy ugyanolyan türelmesek velem, mint Luc, mert nem akarom elidegeníteni őket. Tudom, hogy a hűsége hozzájuk fog tartozni, ahogy kell is, és nem akarom elveszíteni őt, ha ellökném őket magamtól.

– Nehéz beengedni az embereket, de mindent megteszek – vallom be fájdalmasan Julesnak. – Azt akarom, hogy mindenkinek könnyű legyen, de én itt teljesen kívül vagyok az elememen.

– Kíváncsi vagy a véleményemre? – kérdezi tétován, és én már bólintok neki, mielőtt befejezné a szavait. Minden tanácsot megfogadok, amit csak tudok, hogy a dolgok mindenki számára működjenek. – Olyan erősen véded magad, hogy ne sérülj meg, hogy lemaradhatsz valami igazán csodálatosról, és az a tényleg valami csodálatos, amiről beszélek, Luc. Gyereked lesz, és az egész Fournier család érzelmi támogatását élvezni fogod, függetlenül attól, hogy mi történik közted és Luc között. De el fogod őt veszíteni, ha nem tudod egy kicsit kockáztatni a szívedet.

A szavaitól görcsbe rándul a gyomrom, és odasúgom neki: – Tudom.

Nagyon jól tudom, hogy az, hogy képtelen vagyok teljesen megnyílni, valószínűleg a legfontosabb emberbe kerülhet, aki valaha is volt az életemben.

Volt egy időszak a főiskola első évében, amikor nagyon küzdöttem. Annak ellenére, hogy tizennyolc éve nem volt kapcsolatom a szüleimmel, abban az első évben, amikor felnőttként távol voltam tőlük, vergődtem. Bár a háló, hogy kiskorúként a felügyeletük alatt voltam, tele volt lyukakkal, de legalább egy biztonsági háló volt. Mindenféle kétségek és bizonytalanságok gyötörtek abban az első évben, amikor elszakadtam otthonról, és felkerestem az egyik egyetemi tanácsadót.

Nem kellett sok idő, hogy néhány lélekemelő foglalkozáson keresztül rájöjjek, hogy teljesen szerethetetlennek érzem magam. Hogy van bennem valami olyan szörnyű, hogy még a szüleimet sem tudtam elcsábítani, hogy szeressék a gyereküket, hogy tudtam, arra vagyok ítélve, örökre egyedül maradjak. Ez egy rendkívül meghatározó év volt számomra, mert ekkor jöttem rá, hogy egyedül fogom leélni az életemet. A szívem mélyén tudtam, senki sem törődhet igazán valakivel, aki olyan méltatlan, mint én, ezért soha nem akartam magam olyan helyzetbe hozni, hogy valaki alaposan elutasítson, ahogy a szüleim tették.

Persze az a tanácsadó mindent megtett, hogy rávegyen arra, hogy belássam, az érvelésem hibás. És az okos és gyakorlatias részem meg tudta érteni, hogy miért vagyok olyan, amilyen vagyok. Eleget olvastam ahhoz, hogy tudjam, amit a szüleim tettek velem, pusztítóan hatott az érzelmi növekedésemre és fejlődésemre. Elég értelmes voltam ahhoz, tudjam, hogy nagyon-nagyon elcseszett és összetört vagyok.

Ez sosem ijesztett meg. Nem szomorított el. Volt, ami volt, és én alkalmazkodtam hozzá. Erős lettem. Az egyetlen emberre támaszkodtam, akiről tudtam, hogy soha nem hagyhat cserben, és ez én voltam.

Ilyen volt az életem, amíg Lucas Fournier meg nem jelent. És most az egész alapom alapjaiban megrendült, már nem tudom, ki vagyok.

Egy dolgot tudok, azt, hogy közelebb engedtem őt magamhoz, mint ahogy azt lehetségesnek tartottam, és ha elveszíteném, ami köztünk van, tudom, hogy az olyan pusztítás lenne, ami elvágná a lelkem egy részét, aminek a gyógyításában neki óriási szerepe volt.

Ez még mindig nem győzi le a félelmemet, hogy még jobban megsérülnék, ha egyszer elhagyna. Bár tudom, ez helytelen, a pszichém azt súgja, hogy lökjem el magamtól, mielőtt nekem fájna,pedig egyáltalán nem akarom elveszíteni őt. Annyira el vagyok baszva emiatt a fejemben, hogy azon gondolkodom, talán van egy pont, amikor az ember annyira összetörik, soha többé nem lehet újra összeragasztani.

Megszólal a csengő, ami az első harmad végét jelzi, és Jules még egy pillanatig rám pillant, mielőtt feláll. – Megyek, szerzek valamit enni. Jössz?

Megrázom a fejem, kissé morózusan. – Nem, kösz.

– Oké – mondja lágy mosollyal, és elindul kifelé az első sorból. Kinézek a jégre, látom, ahogy az utolsó játékosok is lekorcsolyáznak, de Lucast nem látom. Vajon errefelé nézett-e, látta-e, hogy Jules és én beszélgetünk? Vajon tudja-e egyáltalán, hogy mennyire összezavarodtam?

Gyanítom, hogy tudja, mert olyan türelemmel és jóindulattal bánik velem.

– Ez egy intenzív harmad volt, mi? – Hallom, ahogy Lucas apja leül mellém. Elnézek a válla mellett, és látom, hogy Marilyn, Simone és Jules mind elmentek.

Az állás nulla-nulla, a Florida Spartans az életéért küzd, mert egy vereséggel véget ér a rájátszás. Brutális meccs volt, mindkét csapat mindent beleadott, hogy pontot szerezzen.

– Az biztos – mondom egy pillantást vetve az eredményjelzőre, mielőtt visszanéznék rá.

Egyértelmű, hogy a fiai a hajszíne mellett a magasságát és az izomzatát is örökölték. Ahhoz képest, hogy ilyen nagydarab, Laurence francia-kanadai akcentusa finom, a hangja baritonosan mély. Ma ebéd közben beszélgettünk – könnyű, laza fickónak találtam –, nem mondtunk egymásnak egy maréknyi szónál többet közvetlenül. Nagyon gyorsan megtudtam, hogy a Fournier család egy hangos, harsány társaság, akik szeretnek mesélni, viccelődni és ugratni egymást. Emellett láthatóan szeretetteljes család, amit egyszerre lenyűgöző és kínos számomra nézni.

Ma délután gyakorlatilag elájultam, amikor Lucas Simone mögé lépett, miközben Julesnak mesélt egy történetet valami buliról a főiskolán. Egyszerűen a vállára tette a kezét, és egyszer megszorította, miközben hallgatta a húgát. A lány felemelte az egyik kezét, hogy ráfeküdjöna férfi egyik kezére, és én csodálkoztam, hogy ilyen könnyed szeretet van közöttük.

Megpróbáltam elképzelni, hogy talán az apám teszi ezt velem, és tényleg kirázott a hideg, ahogy végig futott a gerincemen. Az teljesen kínos és teljesen nemkívánatos lenne.

De mi van Lucasszal?

Mit tennék, ha ő tenné ezt velem?

Kétségtelenül visszahajolnék hozzá, szorosabb érintkezést keresve.

Istenem, annyira el vagyok baszva.

– Nem igazán volt alkalmunk beszélgetni – folytatja Laurence tétova mosollyal. – Ahogy talán észrevetted, én vagyok a csendesebb a családban.

Kuncogva bólintok. – Igen, ezt én is észrevettem.

Marilyn és a gyerekei tele vannak energiával és lélekkel. Állandóan mozognak, beszélgetnek és viccelődnek. Laurence olyan, mint a csendes, bölcs bagoly, aki csak figyel és élvezkedik.

– Nos, mivel én vagyok az orvos a családban, megkérdezem, mivel Marilyn túl udvarias – mondja kedves mosollyal. – Hogy érzed magad? Jól halad a terhesség?

Ez kedves, és ez egy szakmai kérdés, így nem habozom válaszolni. – Jól halad. A legrosszabb a reggeli rosszullét volt, egyszer volt egy kis vérzésem, de az nem történt meg újra.

– Milyen az energiád? – kérdezi.

– Fáradt vagyok, az biztos – mondom neki sóhajtva. – Néha úgy érzem, mintha a baba kiszívná belőlem az életerőt.

Laurence kuncog és bólint. – Marilyn is ilyen volt. Látod, mennyi energiája van a csemetéimnek. Szerintem határozottan kiszívták az életerejét, miközben nőttek.

Elnevetem magam a kép láttán, és arra gondolok, hogy talán a baba már most mutatja a Fournier DNS-ének jeleit.

– Ennek egyáltalán semmi köze ahhoz, hogy orvos vagyok, száz százalékig az apaságomhoz tartozik – mondja, mire én megfeszülök. Az a tény,hogy pontosítania kellett a következő szavait, felidegesít, de igyekszem megőrizni az udvarias, nyílt arckifejezést. – Általában Marilyn lenne az, aki ezeket a dolgokat elmondaná neked, de azt is tudom, hogy Lucas szigorú utasítást adott neki, hogy ne gyakoroljon rád semmilyen nyomást. De a fiam rám nem szabta ki ezeket a korlátokat, valószínűleg azért, mert soha az életben nem gondolta volna, hogy ezt fogom tenni.

Az aggodalmam az egekbe szökik, és a székem karfájába mélyesztem az ujjaimat, miközben a tekintetem az övére szegeződik.

Megmozdítja a kezét, és kedvesen megsimogatja az enyémet. – Tudom, hogy félsz, Stephanie, és a világ minden együttérzésével melletted vagyunk. De a fiam megőrül érted. Nem tudom, hogy bevallotta-e, vagy sem, de abból, ahogy rád néz, és ahogyan beszél rólad, látom, hogy többet jelentesz neki, mint egyszerű barátok.

A gyomromban görcsös érzés kerekedik, megszédülök ezektől az igazságoktól, amiket már régóta sejtettem.

– A fiam... a fenébe is, az összes gyerekem... velük vagy minden vagy semmi – magyarázza Laurence.

Nem szólok semmit, nem tudok elszakadni a lágy, tudó tekintetétől.

– Lucas – mondja célzottan – vagy mindent vagy semmit típusú fickó. Tudom, hogy ami köztetek most működik, az nektek is megfelel, de Lucasnak vannak álmai. És ő nem az a típus, aki megelégszik bármivel, ami kevesebb, mint egy álom teljes megvalósítása.

– Mindent vagy semmit – suttogom, és megértem, amit eredetileg mondott.

Laurence bólint, újra megveregeti a kezemet. – Ahogy mondtam, most nyilván működik, amit csináltok, de előbb-utóbb többet akar majd. Ha nem adsz bele mindent, akkor baja lesz.

– Tudnod kell, hogy nem akarom bántani őt – mondom, és úgy érzem, kötelességem védekezni. – Nagyon is törődöm vele.

Lucas apja bólint. – Tudom, és ezt ma ugyanolyan világosan láttam, mint ahogyan azt is, hogy Lucas mennyire törődik veled. Csak azt mondom, hogy ez egy nap talán nem lesz elég.

– Nem vagyok biztos benne, hogy mire vagyok képes – mondom neki őszintén, a szavak keserű ízt hagynak a számban. Mégis elmondom neki a kínos igazságot, amit soha nem vallanék be egy idegennek, de Lucasról van szó, és tudom, hogy nem akarom elveszíteni. – Én... nekem... nem hiszem, hogy méltó vagyok egy olyan nagyszerű emberhez, mint Lucas, és ezért azt hiszem, hajlamos vagyok szabotálni magam.

– Ezt meg tudom érteni – mondja bölcsen.

– Olyan akarok lenni, amilyenre szüksége van – mondom neki. Annyira akarom ezt, de nem tudom, hogyan.

– Nem azt mondom, hogy olyasmit kell adnod neki, amire nem vagy képes – tisztázza Laurence egy nyílt pillantással. – Csak azt mondom, hogy amit tudsz, azt teljes mértékben oda kell adnod. Ha akarsz vele valamit, akkor le kell tenned minden védekezésedet, és csak próbáld meg minden erőddel, hogy működjön. Amíg ezt teszed, bármilyen kudarc érthető lenne. Még mindig fájna, de legalább Lucas megértené.

Mély levegőt véve kifújom a levegőt, a jégre nézek, és azt mormolom: – Nem számítottam rá, hogy ilyen mély beszélgetést folytatunk veled.

Laurence felnevet, és hátradől a székében. – Ne aggódj. Az egész családom alábecsüli a képességemet, hogy beleavatkozom a gyerekeim életébe. De ha te is így vagy vele, nekem nem gond, ha ezt titokban tartom.

Kuncogva fordítom el a fejemet, hogy újra ránézzek. – Megtartom a titkodat, hogy megőrizhesd a hírnevedet a családban.

– Édes kislány vagy, Stephanie – mondja Laurence gyengéden. – Szerintem Lucas egy igazán nagyszerű emberbe botlott bele, amikor megismert téged.

Ez meglep azután a nagyon kedves, de egyértelmű figyelmeztetés után, amit az imént kaptam, hogy próbáljam meg nem bántani a fiát. Látja a meglepetésemet, és megszólal. – Stephanie, csak azért, mert szerintem megvan benned a potenciál, hogy bántsd a fiamat, még nem jelenti azt, hogy nem kedvellek. És csak azért, mert megvan benned a lehetőség, hogy bántsd a fiamat, nem jelenti azt, hogy nem vagy jó neki.

– Ezt fogod mondani, ha valóban bántom őt? – mondom halk, szégyenkező hangon.

Laurence ismét meglep, amikor bólint. – Igen, akkor is ezt fogom mondani. Mindaddig, amíg mindent beleadsz, hogy ne legyen megbánás.

– Ugye tudod, hogy ezzel leveszed rólam a nyomást? – mondom kissé száraz hangon.

– Terhes vagy az unokámmal – mondja elismerően megdöntve a fejemet. – Nem akarom, hogy stressz érjen.

Egy pillanatig bámuljuk egymást, majd a spontán szeretet ritka megnyilvánulásaként megfogom Laurence kezét, és hálásan megszorítom. – Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem. A családod csodálatos, és szerencsés vagyok, hogy ismerhetlek.

Laurence visszaszorítja a kezemet, aztán kitolja hosszú testét a székből. Mosolyogva néz le rám. – Csak hogy tudd, mindannyian a legjobb formánkat hoztuk a közeledben. Tényleg nem láttad még a mi „őrültségünket”.

Kuncogva rázom a fejem. Rám kacsint, majd elindul kifelé a sorból.

Hátrafordulva nézek a jégre, és elgondolkodom a Lucashoz fűződő kapcsolatomon, azon, hogyan érhetném el a lehetetlent.

Hogy megnyíljak a szerelemnek.

 

21. fejezet

Lucas

 

Fordította: Miss Hell

 

Stephanie kinyitja a lakása ajtaját, én pedig egy gyors, kemény csókot adok neki, miközben ledobom a földre az éjszakai táskámat. Amikor elhúzódom, összecsapom a kezeimet, és összedörzsölöm őket. – Épp most tettem ki a szüleimet a reptéren, hátrahagytam egy civakodó Simone-t és Vant, hogy kinyírják egymást, neked és nekem pedig négy napunk van együtt, amikor az egyetlen kötelezettségem a napi néhány órás edzés. Annyira kurvára izgatott vagyok, hogy azt sem tudom, mit csináljak először.

Rám mosolyog, és ujjait a farmerom derékszíjába fúrja. A hangja rekedt, ahogy felnéz rám. – Biztos vagyok benne, hogy el fogjuk tudni szórakoztatni magunkat.

– Átkozottul tuti – mondom neki, miközben átkarolom a hátát. – Viccesen fogsz járni, mire végzek veled.

Négy nap, amikor csak heverészhetek, és nem csinálhatok mást, minthogy dugom Stephanie-t. Mivel a floridai Spartanokat öt meccsen vertük meg, és a következő forduló csak szombaton kezdődik, ez négy nap, amikor alig van más kötelezettségünk, mint néhány edzés, hogy a fogaskerekek működjenek. Bár imádtam, hogy a családom itt volt az elmúlt három napban, alig vártam, hogy elpakolhassak, mert ez három olyan napot jelentett, amikor nem láttam Stephanie-t, mivel igyekeztem velük tölteni az időt, amíg a városban voltak.

Stephanie eljött a rájátszás meccsére, és Max házában töltötte az ünneplést, ami a rájátszás első fordulójának megnyerése után következett. De utána ragaszkodott hozzá, hogy távol marad, hogy a családommal tölthessem az időt. Tépelődtem, mert látni akartam őt, és látni akartam a családomat, és kissé mérges voltam, hogy nem lehetett mindkettő. Még jobban felbosszantott, hogy mennyire hiányzott.

– Hogy érzed magad? – kérdezem, és a hasára teszem a kezem.

– A hányinger majdnem teljesen elmúlt. Ma még csak nem is hánytam, csak kicsit émelygett a hasam. A melleim viszont nagyon fájnak. Hagyd őket békén, amíg ez el nem múlik.

– Hát ez kurvára szívás – mondom megjátszott bosszúsággal, de aztán elengedem, és a táskámhoz pördülök. – Viszont hoztam neked valamit, ami sokkal könnyebbé teszi a dolgodat.

– Mi az? – kérdezi kíváncsian.

Kiveszek egy mappát a táskámból, és besétálok a konyhába. Stephanie követ, én pedig az asztalra dobom, és önelégülten mosolygok rá.

Lehajol, és hangosan elolvassa az elején lévő szöveget. „Terhességi tevékenységtervező”.

Még szélesebben mosolygok.

– Tevékenységtervezőt vettél nekem? – kérdezi szárazon.

– Igen, ez fantasztikus – mondom, még mindig nagyon elégedett vagyok magammal. Kinyitom, és elkezdem lapozgatni az oldalakat. – Látod... nyomon követheted az összes fizikai aktivitásodat, hogy megbizonyosodhassunk róla, hogy te és a baba fitten maradjatok, és van egy rész a tápanyagok követéséről, sőt, még egy kis napló is, ahol feljegyezheted az összes tünetedet. Ó, és még néhány nagyon klassz egészséges turmix receptet is mellékeltem, amit kinyomtattam. Szereted a kelkáposztát, ugye?

– Igen – húzza ki magát, miközben nagy szemekkel néz rám. Az én mosolyom még szélesebb lesz. – Nem annyira.

– Micsoda? – kérdezem, miközben a mosolyom meginog. – Nem szereted a kelkáposztát?

– Egyik sem tetszik, amit az előbb mondtál – mondja halkan... kedvesen, de nagyon határozottan.

A mosolyom gyorsan meghal. – Miért nem?

Stephanie megvonja a vállát, és félénk mosollyal néz rám. – Én inkább az a fajta lány vagyok, aki csak elül a seggén.

– De tudod, hogy a fizikai erőnlét és a helyes táplálkozás fontos – emlékeztetem, és bassza meg, úgy beszélek, mint az anyám.

Összehúzza rám a szemét, és azt mondja: – Tudod... ez olyan, mintha azt mondanád, hogy nem bízol bennem, hogy jót teszek ezzel a gyerekkel.

– Nem ezt mondom. Csak próbálok néhány támogató eszközt adni neked.

– Hát, nekem nincs szükségem rájuk – csattan rám.

Mielőtt még eszembe jutna, hogy felhúzzam magam a viselkedésén, azonnal sírva fakad. Nagy, kövér cseppek csordulnak ki az alsó szempilláin, és csúsznak le az arcán. Szánalmasan bámul rám, és egy pillanatnyi reménytelenséggel együtt égető érzés hasít belém.

De aztán összeszedem magam. A karjaimba húzom, egyik kezemet a feje mögé teszem, hogy a mellkasomhoz szorítsam. A másik karom a háta köré fonódik, és előre-hátra ringatom, miközben a pólómba zokog, másodpercek alatt átitatva az anyagot.

– Add ki magadból, kicsim – suttogom neki, amíg ellenállok a késztetésnek, hogy altatódalt énekeljek neki. Bármi is tette őt szomorúvá, bármi is okozta ezeket a könnyeket, helyre akarom hozni. – Bármi is az, segítek neked túljutni rajta.

Teljesen megdöbbenek, amikor Stephanie a csalódottságtól fájdalmas hangon kiszakad a szorításomból.

– Ne próbáld meg helyrehozni a dolgokat, Lucas – mondja remegő hangon, miközben dühösen törölgeti a szemébe szökött könnyeket,

– Én nem... – kezdem mondani.

– De igen – vág közbe, a hangja könyörög, hogy figyeljek rá, mintha talán még sosem hallgattam volna rá igazán. – Pénzt ajánlasz, és egészségbiztosítást, és kelkáposzta turmixot, és egy rohadt jó családot, aminek a részese lehetnék, és én ezt nem bírom tovább.

– Micsoda? – mondom zavartan, de ő csak folytatja.

– Olyan átkozottul édes vagy, és minden nap a hányingeremről kérdezel – mondja rövid zokogással, mielőtt csuklik egyet. – Megbizonyosodsz róla, hogy eszek, szedem a vitaminokat, és a kurva életbe... múlt héten még a szennyesemet is te mostad, hogy ne nekem kelljen emelgetnem a kosarakat.

– Én csak...

– És az a gáz, hogy bármelyik lány meghalna ezért a törődésért. Most is rám nézel, és azon gondolkozol, hogyan tudnád jobbá tenni a dolgaimat. Pontosan azt teszed, amit egy álompasinak tennie kell.Én nem tudom kezelni, mert valami eltört bennem, ami nem hagyja, hogy ezt értékeljem.

Folytatja a sírást, könnyek csordulnak végig az arcán, én mégis félek megmozdulni, hogy átöleljem. Ezért tartom a távolságot, és nagyon óvatosan lépkedek. – Én csak segíteni próbálok neked. Nem tudom, miért lenne ez rossz dolog.

Keserű, rekedt nevetés szakad ki Stephanie-ból. – Nem tudsz segíteni valakin, aki nem akarja, hogy segítsenek neki.

– Úgy hangzik, mint egy kibúvó – mormogom.

Ez nem bántja, de megosztásra ösztönzi. – Anyukám felhívott aznap, amikor elbocsátottak a múzeumból. Akarod tudni, miért hívott?

Basssza meg, nem, nem akarom tudni ezt a szart. A hangja alapján rettegek, hogy megtudjam.

– Úgy gondolta, hogy abortuszra kellene mennem – mondja fájdalommal teli szemekkel.

– Micsoda? – kérdezem zavartan, nem is akarom elhinni, hogy egy szülő képes ilyen érzéketlen dolgot mondani.

– Úgy gondolta, hogy abortuszra kellene mennem – ismétli meg. – Valami olyasmit mondott, hogy nem vagyok képes igazán gondoskodni egy gyerekről, és volt néhány jogos érve. Munkahelyi bizonytalanság, nincs irány az életben, bla-bla-bla-bla.

Nagyot nyelek, látva, ahogy Stephanie lelke kezd elsorvadni előttem.

– Tudod, mit hallottam valójában? – kérdezi fojtott hangon. – Azt hallottam, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy gyerekem legyen. Nem voltam méltó hozzád és a családodhoz. Azt hallottam, hogy annyira nem vagyok szerethető, hogy soha ne is próbáljak meg többre törekedni, mert értelmetlen lenne.

– Jézusom – sziszegem ki, és teljesen tagadóan rázom a fejem. – Basszus, Stephanie. Egyszerűen nem. Nem erre gondolt.

– Nekem így hangzott – suttogja szomorúan. – Hát nem érted? Van egy szűrő az érzékelésemen, és ez mindent beszennyez. Számomra nincs tisztánlátás. Az egész egy kusza zűrzavar, és az egyetlen dolog, amit tudok, az az…hogy egyedül is szilárd életet tudok élni. Nem túl boldog, de határozottan nem is túl fájdalmas. Ez az önfenntartás, és tudom, hogy ebben jó vagyok.

Csak bámulom őt, képtelen vagyok szavakat formálni. Ez nyilvánvalóan mélyebbre megy, mint gondoltam vagy fel tudnám fogni.

Stephanie mély levegőt vesz, újra letörli a könnyeit, és kifújja. – Lucas... egy olyan emberként, aki soha nem kapott gondoskodást és támogatást, ez fojtogatónak tűnhet számomra. Egy olyan emberként, akinek soha nem kellett segítséget kérnie, bűntudatot kelt bennem, amikor megkapom. És mégis te vagy az egyetlen ember az életemben, akinek valaha is fontolóra vettem, hogy vállalok egy nagyon ijesztő kockázatot, és megnyílok előtted. De úgy látom, hogy ez talán több lenne, mint amit igazán meg tudnék valósítani. Az érzelmek teljes zűrzavarában vagyok, próbálom feldolgozni a munkahelyem elvesztését, egy nem tervezett terhességet, és egy csodálatos srácot, akit nem tudok teljesen beengedni, és őszintén szólva... azt hiszem, mindebben teljes kudarcot vallok.

– Nem vagy az. Át tudunk ezen jutni. Esküszöm, hogyképes vagy rá, Stephy. – De a szavaim üresen hangzanak annak fényében, amit mond.

– Nem – mondja, és olyan erősen rázza a fejét tagadásában, hogy a haja az arca körül száll. – Hogyan tudnánk megoldani, amikor annyira örültem, amikor idejöttél, és percek alatt hirtelen eluralkodsz rajtam? Nem tudom megtenni, Lucas. Hát nem érted... nem erre vagyok teremtve.

Hirtelen belefáradtam, hogy a gyengeségeiről halljak. Annyit fejlődött a hetek során, és most mindezt csak úgy hagyja veszni, ami nekem úgy tűnik, mintha csak egy szeszélye lenne.

– Baromság – kiabálok rá, és a szája becsukódik, miközben a szemei elkerekednek. – Soha nem találkoztam még senkivel, aki alkalmasabb egy kapcsolatra... arra, hogy szerelmes legyen. De te annyira belegabalyodtál abba, hogy milyen rossz volt az életed, és annyi időt töltesz a kibaszott falaid megerősítésével, hogy elfelejted, hogy nem ez határozza meg, ki vagy valójában, ha nem akarod. És ne merd azt mondani, hogy nem vagy képes érezni, mert látom a szemedben, valahányszor a babánkról beszélsz. Rengeteg érzés van benned.

Csak bámul rám, magába szívja a szavaimat, ezért nem hagyom abba. Ha őszinte szavakat akar, akkor most vagy soha.

– Fülig beléd vagyok zúgva, Stephanie – mondom neki halkan. – Bolond voltam, hogy valaha is azt hittem, hogy ez laza maradhat... nem akkor, amikor a gyermekemet hordod, és nem akkor, amikor a nevemet kiáltod, amikor orgazmusod van. És sajnálom, mivel úgy tűnik, hogy mindent kiterítünk az asztalra, csak úgy kimondom... mindent akarok tőled.

– Mindent? – nyöszörgi, és pánik önti el az arcát.

– Mindent – morgom neki, és kurvára elszállok. – Szerelmet akarok. Házasságot akarok. Családot akarok három gyerekkel. Azt akarom, hogy minden este veled feküdjek le, és minden reggel veled ébredjek. Azt akarom, hogy kombi kocsival menjünk Yellowstone-ba a gyerekeinkkel, és azt akarom, hogy minden meccsemen ott legyél és szurkolj nekem. Egy egész életet akarok veled, és az örökkévalóságot azon túl is. Mindent akarok, Stephanie. Mindig is mindezt akartam, de most már tudom, hogy csak veled akarom.

– Ó, Istenem – zihálja a mellkasához szorítva a kezét. Hátratántorodik, és leül a kanapé karfájára, a szemei üresen merednek a szőnyegre. Várom, hogy mondjon valamit. Hogy rám nézzen. Bassza meg... bármi mást, mint ezt a csendet, ami valójában olyan hangos, hogy fáj a fülem.

– Ez minden, amit mondani akarsz? – kérdezem tőle halkan. – Ó, Istenem?

A szemei az enyémre merednek, friss könnyekben úszva. – Jót beszélgettem apáddal a meccs alatt néhány napja.

Erre nem számítottam, és meglepetten pislogok.

– Elmondott valamit, amit a lelkem mélyén már tényleg tudtam – motyogja. – Mégpedig azt, hogy te egy olyan ember vagy, aki mindent vagy semmit. Amikor úgy döntesz, hogy teszel valamit, a szíved és a lelked áll mögötte.

– Így van – ismerem el tétován.

– Látod – mondja nyomorúsággal teli, halk hangon. – Egy ilyen embernek, nos, ugyanerre van szüksége cserébe. Olyan nőre van szüksége, aki mindent belead, és hajlandó kitenni a szívét és a lelkét ezért.

Hagyja, hogy a szavak nehezen lógjanak a levegőben, és semmilyen kívánságműsor nem változtatja át őket mássá. Nem reagál azokra a dolgokra, amelyeket nagy szentséggel a lábai elé tettem, mint például a szeretet,házasság, gyerekek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Nem mond többet, és ez mindent elmond.

– Nem értem, hogy lehet ilyen rossz, ha valaki szeret és törődik veled – mondom, szinte könyörgök neki, hogy adjon választ, hogy minden jobb legyen.

A hangja lapos és érzelemmentes. Robotikus választ ad. Egy hülye választ, amit már annyiszor elmondott magának, hogy begyakoroltan és álságosan hangzik. – Bár eredetileg nem az én döntésem volt, az egyedüllétnek van előnye. Elkerülheted a fájdalom kockázatát, mert azzal, hogy egyedül vagy, garantáltan senki sem bánthat.

Tudom, hogy szar vagyok, amikor ezt mondom, de nem tehetek róla. Elbassza magát, és feladja, mielőtt még igazán megpróbálta volna.

– Ezt akarod megtanítani a gyerekünknek? – kérdezem tőle jeges hangon. – Arra fogod megtanítani a gyereket, hogy falakat emeljen és elzárkózzon mások elől?

Stephanie arca elborzad. – Istenem, nem – zihál. – Hogy gondolhatsz ilyesmire?

– Mert te ezt a szart a saját személyes doktrínádként idézed, ami szerint élned kell – vicsorítok rá. – Mert csak ezt tudod, és kurvára túlságosan félsz, hogy valami jobbat próbálj ki.

És ez volt az a pillanat, amikor megöltem minden esélyemet Stephanie-nál, és ezt onnan tudom, hogy a szemeiben kialudt a fény. A hangja suttogóan halk, de teljesen halott. – Sajnálom. – Ez minden, amit mond.

A tekintetünk egymásra szegeződik, mindketten olyan dolgokért küzdünk, amelyek a másik számára elfogadhatatlanok. Egyikünk sem képes megjavítani azt, ami most elromlott.

– És akkor most mi lesz velünk? – kérdezem lassan.

Miután mély, dadogó lélegzetet vesz, azt mondja: – Azt hiszem, szükségem van egy kis térre.

– Ennél egy kicsit konkrétabbra van szükségem – szögezem le, miközben a dühöm ismét kezd felszínre törni, mert most teljesen kibaszottul tehetetlennek érzem magam.

– Azt hiszem, egyelőre csak erre a terhességre kell koncentrálnunk, és arra, hogy kitaláljuk, hogyan legyünk szülők – válaszolja homályosan.

– Szóval azt akarod, hogy újra csak barátok legyünk?

– Igen – suttogja, és látom, hogy valami újra életre kel a szemében.

Ez a remény?

– Nem hiszem, hogy ezt megtehetem, Stephy – mondom neki határozottan, talán abban a reményben, hogy ezzel rávehetem, hogy vállalja a lehetőséget, hogy mégis továbblépjen. – Nem hiszem, hogy vissza tudnék menni, és különben is, így eleve elmosódtak a határok.

Félelem villan a szemében, mielőtt újra lapos és semmitmondóvá válna, és tudom, hogy rosszul tettem, amit mondtam.

– Tudom, hogy törődsz velem – mondom neki keményen, és a dühöm ismét felerősödik. – Csak túl gyenge vagy ahhoz, hogy beismerd.

Nem válaszol, csak bámul rám azokkal a halott szemekkel. Azon tűnődöm, vajon ő is így nézett-e a szüleire, és gyűlölöm magam és őket, amiért ezt okoztam, de azt hiszem, Stephanie-t is gyűlölöm egy kicsit, amiért nem voltam elég erős ahhoz, hogy megkockáztassam.

– Tényleg csak így ki tudod kapcsolni az érzéseidet? – köpöm oda, remélve, hogy valamiféle reakciót kényszerítek ki belőle.

És kapok is egyet.

Egy gúnyos mosolyt, és a szemei most tele vannak fájdalommal és megbánással. – Hát nem érted, Luc? Nekem nincsenek érzéseim. Nem olyanok, amelyek fenntartanák azt, amire neked szükséged van. Ez vagyok én. Ez vagyok.

A düh hatalmas hullámokban gördül végig rajtam, mert egy kibaszott hazug és egy szörnyeteg, amiért egyáltalán ezt szóvá tette nekem. Tudom, hogy meg fogom bánni a szavakat, de annyira kell bántanom, amennyire ő bántott engem. – Sajnállak, Steph. És sajnálom a gyerekünket is. Baromira remélem, hogy megtanulsz igazán szeretni, mielőtt az a baba megszületik, különben ugyanúgy elkúrod az életét, ahogy a szüleid a tiédet.

Elfordulok tőle, nem akarom látni, milyen erősen találta el ez az utolsó tüske, és máris felborzol a bűntudat, amit azok a csúnya, vágó szavak okoztak. De majd túlteszem magam rajta. Túl fog jutni rajta.

Felveszem a táskámat, és átvetem a vállamon. Ahogy kinyitom az ajtót, és átlépek rajta, a vállam fölött odaszólok: – Találkozunk a következő orvosi rendelésen, ha a városban leszek. Ha nem, küldj e-mailt, hogy ment.

Behúzva magam mögött az ajtót, magam mögött hagyom Stephanie-t és az őrült, elbaszott fejét. Nincs szükségem erre a szarságra.